A nagylányok nem sírnak

1. FEJEZET ♡

Életem legjava egy napsütéses februári napon vette kezdetét, amikor a kezemben tarthattam a várva várt bizonyítványomat a szempillaépítő szakmámról. Ez egy olyan szakma, ami nagyon közel áll hozzám, hiszen mindig is érdekelt a szépségipar. Voltak olyan gondolataim emellett, hogy kozmetikus leszek, pedig a szüleim legnagyobb vágya az volt, hogy közgazdász végzettségem lesz. Az őseim munkamániások, maximalisták és ambíciókkal teli emberek. Azt hiszem, hogy én pont az ellentétük vagyok. Szeretném kiélvezni az életet, mégis mostanság azt érzem, hogy legalább tíz macskával fogok élni abban a faluban, ahol születésem óta élek a szüleimmel. A semmit érő és unalmas napjaimat megbolondította az, hogy járhattam erre a tanfolyamra. Azt csináltam, amit igazán szeretek, miközben minden apró részletét megtanultam a szempillaépítésnek. És most a kezemben tarthatom ennek tanúsítványát.

Miután vége lett a vizsgának, az első dolgom volt, hogy felhívjam a legjobb barátnőimet, Zoét és Arianát, hogy elújságoljam nekik, hogy sikerült, mégpedig kiválóra. Nálam nem mindennapi jelenség a sikerélmény. Boldogan szálltam be az autómba, majd hazaindultam. Útközben sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Talán tényleg jelentkeznem kellene egyetemre? Engem rohadtul nem érdekel a felsőoktatás, a közgazdaság meg végképp hidegen hagy. Anyám szerint majd megbánom úgyis, ha nem tanulok tovább. Idáig sem tettem, és semmi károm nem származott belőle. Egyke gyereknek születtem, nincs más, akit kioktassanak a szüleim, így mindig én vagyok a soros.

Milyen pofátlan vagyok, be sem mutatkoztam Nektek!

Lottinak hívnak, december 23-án töltöttem a huszonkettőt. Unalmas falusi lány vagyok: nem járok bulizni, nem szoktam fiúkra vadászni és még szilveszterkor sem fogyasztok alkoholt. Egy rossz szokásom viszont van a negatív gondolatokon kívül, évek óta töretlenül dohányzom. Teljesen átlagos vagyok, hosszú, szőkés–barna hajjal, szürkéskék szemekkel, nagy fogakkal, tetoválásokkal és egy orrpiercinggel. Volt egy két centis fültágítóm is, amit már évekkel ezelőtt kivettem, de persze, a helye, nagyon látszik még. Az érettségi után elvégeztem egy angol alap, majd középfokú nyelvvizsgát adó tanfolyamot is. A szabadidőmben oroszt tanulok, dalokat írok vagy épp a barátnőimmel lógok valamelyik közeli városban.

Nos, ott tartottam, hogy elindultam hazafelé. Hallgattam a zenét az autóban, szépen, nyugodtan haladtam. Körülbelül harmincöt perc alatt haza is értem. A szüleim természetesen nem voltak még itthon, folyamatosan dolgoznak. Mondhatni, ritkán találkozunk. Teljesen mindegy, mit csinálok, mert ők addig nem lesznek rám büszkék, míg nem leszek az ország miniszterelnöke. Az pedig nem leszek, tehát elkönyveltem magamnak, hogy megmosolyogják, de különösképp nem örülnek annak, aminek én. Jó egzisztenciával rendelkező családból származom. Az unokatestvéreim egyetemisták, valóban okosak. Talán kicsit kilógom a sorból, de nem bánom. Minden téren kilógok a sorból, abszolút nem illek bele a családi idillbe. Ne tudjátok meg, hogy milyen pipák voltak a szüleim, amikor meglátták a rengeteg tetoválást a testem különböző részein. Egyből letámadtak, hogy miért erre költöm azt a pénzt, amit ők hatalmas kínok árán kerestek meg. Világvége hangulat szokott nálunk lenni, amikor beállítok egy-egy új remekművel a bőrömön. Bízom benne, hogy útközben jobban meg fogjátok ismerni apát és anyát, az én szeretett szüleimet.

Mentálisan egyébként is tök fáradt voltam, ezért kicsit elszunyókáltam. Hallottam, hogy megérkeztek anyáék, de nem keltem fel. Sajnos én ilyen rossz alvó vagyok. Bármilyen zajra képes vagyok felébredni, nemhogy arra, hogy anyám dühösen vágta be a bejárati ajtót. Addig-addig füleltem, míg azt nem hallottam, hogy valaki meghalt. Elkezdett furdalni a kíváncsiság, ezért kiosontam a szobából. Anya az ebédlőasztalnál ült megrogyva, közben pedig keservesen sírt. Annyira erős nő, szinte még sosem láttam sírni. Egy pillanatra még meg is sajnáltam. Közelebb léptem hozzájuk, és halkan köszöntem nekik. Egyikük sem reagált, ezért odasúgtam apának, hogy: