Hannah Sanctus és a Kristályok Szövetsége

3. fejezet 3. rész| Könyvbe zárt igazság |

Amikor odaért a pincefolyosóra, pár percig nem is találta Stephaniet, ezért szólítgatni kezdte, ami valljuk be, egy egyébként is kissé ijedős lány esetében nem volt a legjobb ötlet. Minden bizonnyal Fanny is így gondolta, mivel mikor először meghallotta Hannah szólítását, akkorát sikított, hogy valószínűleg még a Csillagvizsgáló toronyban is hallották. Az első napon történő kihágásuk bebukása ellen Hannah egy másodperc alatt leoldotta magáról a bűbájt, és két kezével nekiugrott betapasztani Stephanie száját. A két lány végül pár másodpercig maradt így, majd mindketten elröhögték magukat.

Egy ideig csak sétáltak, majd Stephanie előállt a teljesen logikus kérdéssel;

- Hannah?

- Hm? - kérdezett vissza tömören Hannah.

- Tulajdonképpen hová is megyünk?

- Jaa, persze! - csapott a homlokára Hannah - ezt el kellett volna mondanom.

- Mondjuk igen! - játszotta a sértődöttett Fanny.

- Na szóval - kezdett bele a lány - ugye én egészen nagykorúságomig a Roxfortban lakom, ezért van itt egy kisebb lakásom. Most, hogy hivatalosan is iskolás lettem úgy volt, hogy nyáron is a házam klubhelyiségében fogok lakni, de kértem Dumbledore professzort, hogy hadd tartsam meg ezt a kis otthonomat, és ő megengedte. Úgyhogy most oda megyünk, mert eszembe jutott, hogy a könyvtáramban, ami a lakosztályomban van és ahonnan a könyvtárból másoltam ki a könyveket - ha bárki kérdezi, nem én voltam - tette hozzá sietve, majd folytatta - szóval eszembe jutott, hogy van egy tök nagy pálcás könyvem, és abban írtak a Kristálypálcákról - fejezte be Hannah pont akkor, amikor odaértek egy szép díszes ajtóhoz, aminek a két oldalán két oszlopon két nyúlszobor volt. Hannah kinyitotta az ajtót, a két lány pedig belépett rajta.

- Ezen az ajtón semmilyen védelem nincsen? - tette fel az egymilliós kérdést Fanny. Hannah nevetett, de azért válaszolt.

- Dehogynem! Szerinted miért nem engedtem, hogy te nyisd ki az ajtót? Ennyire udvariatlan azért nem vagyok! Természetesen csak az én kezemet érzékeli a kilincs, máshogy nem lehet kinyitni. Na jó, Dumbledore és a tanárok szerintem simán de tudnak jönni, de egy egyszerű Alohomorával nem lehet elintézni.

- Ó, értem.

A két lány szótlanul megállt az összekötött nappali-előszobában. Végül Stephanie volt az, aki először lépett beljebb. Rögtön kiszúrta a kis lakásban, hogy az egész tele van régi képekkel. A lány odasétált Hannah éjjeliszekrényéhez, amin két gyönyörű, aranykeretes kép volt. Fanny felemelte az egyiket, amin egy boldog család volt. Egy magas, vörös hajú szeplős férfi és egy nála nagyjából másfél fejjel alacsonyabb, rövid, barna hajú nő fogtak a kezükben egy egy mosolygós, lila szemű kislányt, akinek a haja piros és narancssárga színekben pompázott. Stephanie odafordította a képet Hannah felé;

- Hannah - kezdte a lány.

- Hm?

- Ők voltak a..

- A szüleim? Igen - szakította félbe a kérdést.

- Biztos nagyon rendes emberek lehettek... - gondolkozott el együttérzően Stephanie.

- Hát igen. Dumbledore professzor mesélt róluk, még ha nem is olyan sokat. Azt mondta, már elsőtől látszott, hogy ők egy pár lesznek. Azt mondta, apa mindig is furcsán nézett anyára. Persze, nem a szó rossz értelmében - nevette el a mondat végét Hannah. Stephanie időközben kezébe vette a másik képet is. Azon egy ultrahangkép volt látható, amin - mivel ugyanúgy varázslófénykép, mint a szobában lévő összes többi - a kisbaba nagyokat rúgott.