Közel [Sakusa Kiyoomi × Reader]

»5«

Őszintén szólva miután ez a beszélgetés lezajlott nem tudom, hogy mi történ a hátralévő időben. Olyan szinten a fellegekben jártam, hogy neki mentem a falnak, elkéstem óráról, elfelejtettem felállni, amikor a tanár megkért rá. Egész nap csak ábrándoztam és határozottan fogalmam sem volt róla, hogy ez hogyan történhetett meg. Egyáltalán miből indult?

Csak hetente egy tesi óra volt az egész. Eleinte hozzám se szólt, rám se nézett és szabályosan unta a társaságom. Aztán... Aztán történt valami. Egyre nagyobb figyelemmel kezdte hallgatni azt amit neki mondok és már válaszolgatott is. Ha nem beszéltem megjegyezte, hogy nem teszek így, mintha hiányolná azt, hogy nem így van. Ezek után jött a következő furcsa és meglepő fordulat. Az az egy nap kivételével másik órán is bátorkodott megszólítani engem, én pedig boldogan fecsegtem neki mindenről ami csak eszembe jutott. Most pedig... Fogja magát és elhív valahova. Nem tudom, hogy randinak merjem e nevezni a dolgot, de az után, hogy láttam azt a finom és óvatos mosolyát már minden mindegy. Az is ha rosszul sikerül a találkozó, hiszen már láthattam azt, amit nagyon régóta szeretnék. Ezt pedig meg fűszerezte egy halvány pír is.

- [Név]! [Teljes név]! - felkaptam a fejemet és a tanár dühös pillantásaival találtam szembe magamat. Tekintete szikrákat szórt, az osztály pedig elfolytott nevetéssel nézte, ahogy kellemetlen zavaromban vörös lesz a fejem.

- Elnézést ké-- próbáltam szabatkozni, de nem sokat segített, ugyanis a harmincas éveiben járó nő belém folytotta a szót.

- Nincsen semmiféle elnézést! Ez már több a soknál! Előző órán sem figyelt rám, pedig többször figyelmeztettem. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az igazgatóval beszéli meg a dolgokat! - a szemem kikerekedett és azonnal lesápadtam. Ez a nő egy hárpia. Főleg azokon a napokon, amikor dupla óránk van vele. Hiába ellenkeztem volna, nem volt visszaút. Csodálkozok, hogy egyáltalán kibírta a második óra feléig azt, hogy nem küld ki valakit. Szerencse,hogy nem veszik túl komolyan az ő hülyeségeit. Sportot űz a diákok igazgatóhoz való küldéséből. Én viszont még sosem jártam azon a helyen. A bűvös irodában, amitől a legtöbb diák retteg. Akaratlanul is félelem költözött a szívembe, amint kiléptem az ajtón. A folyosó csendes volt és csak néhány tanár beszéde hallatszott ki a termekből.

Annyira el voltam foglalva azzal, hogy vajon milyen büntetést fogok kapni, vagy hogyan magyarázom ki magamat, hogy észre sem vettem, hogy majdnem neki mentem valakinek. Mondjuk az illető egy tankönyv segítségével távolt tartott magától, rendesen meglepődtem. Hátráltam pár lépést és úgy néztem fel a magas srácra. A szemem újra elkerekedett és nem tudtam elképzelni, hogy Sakusa Kiyoomi mi az istent keres a folyosó közepén óra alatt és miért tartja kettőnk között a matek könyvet.

- Sakusa? - kérdeztem rá, bár láttam, hogy ő áll előttem, mégis fura volt a helyzet. - Miért nyomod a fejembe azt a könyvet? - húztam fel a szemöldököm, mire ő is felmérte a helyzetet és arrébb húzta a kezét, vissza a teste mellé.

- Mert majdnem nekem jöttél. - adta meg a tökéletes választ. Mondjuk ez inkább csak szerinte volt megfelelő. Én például nem igazán értettem a helyzetet.

- Jó, de... Miért kellett ahhoz a könyv? - tettem fel a kérdést, de ahogy kimondtam már rá is jöttem mi a baja. Írtózik az emberi érintkezés bárminemű gondolatától is. Ahogy elnéztem a fejem láttán már rájött, hogy nincsen szükség magyarázatra. - De ugye tudod, hogy ennek nincsen sok értelme? Mindenhez hozzá ér mindenki amihez te. Tehát nem sokat ér az amit csinálsz. - értetlenkedtem.

Ez volt az a pillanat ahol teljesen elfelejtettem, hogy nekem dolgom lenne az igazgatóiban...

»«