Vérvörös

1.

ELSŐ FEJEZET

° Sophie °

Sohie Scott vagyok huszonkét éves, Cameronal a barátommal élek, és épp az esküvőnket tervezzük. Mindenki azt hiszi ennél boldogabb már nem is lehetnék mint most. Azt látják hogy mindenem meg van amire valaha is szükségem volt. Rész tulajdonos vagyok egy jól menő éjeli bárban, van egy csodálatos pasim aki assan a férjem lesz. Sikeres és boldog életet élek. Hát kell ennél több.? Sokaknak ez a boldogság, és nem kell semmi más az életetükbe. Nos,talán nekem is ez jelenti majd a boldogságot.! Ezt már semmi nem ronthatja el. Vagy mégis.? Be lépve a hálószobánkba a barátomat nem egyedül találom az ágyban.
- Mi folyik itt.? És mégis ki ez a lotyó akit az én ágyaban dugsz miközben én a holnapi esküvőnket tervezem.? - ordítok, és a hajánál fogva húzom ki az ágyból azt a kis ribancot. Egészen a bejárati ajtóig rángatom, ki lököm az ajtón és utána vágom a ruháit is. Vissza érve a szobába Cameron meg fogja a kezem és mélyen a szemembe néz úgy kezd bele a magyarázkodásba.
- Kicsim ez nem az aminek tűnik. Kérlek had magyarázzam meg. - könyörög, és könnycseppek gördülnek le az arcán. Talán tényleg bánja amit tett, de a megbánásal ne sokra megyek egy ilyen helyzetben. És már el döntöttem hogy egy percel sem maradok tovább ebben a lakásban. A szekrényhez lépek és minden cuccomat a bőröndbe gyűröm. Már az ajtóban járok mikor Cameron meg ragadja a karomat.
- Ne érj hozzám, rád se bírok nézni. Hagyj, végeztem veled.! - eltolom magamtól és ki sétálok az ajtón. Cameron a nyomom a ered hogy meg állítson, de nem törődök vele. Csak megyek és még sem állok a kocsimig.
- Sophie szeretlek, kérlek ne tedd ezt velem. Ne tedd ezt velünk. - be csukja előttem az ajtót és úgy folytatja.
- Hidd el hogy nekem nem kell más csak is te és... - magyarázkodik de belé folytom a szavakat.
- Ne is folytasd, ki derült ki is vagy te valójában. És nagyon örülök hogy még az előtt történt meg mielőtt össze kötöttük volna az egész életünket. - még mindíg kiabálva beszélek de nem érdekel. Szerintem ez érthető is hisz míg engem lefoglalt az esküvőnk részleteinek a megtervezése ő egy másik lányt fektetett az én ágyanba. Le húzzom az ujjamról a gyűrűt és el hajítom.
- Sophie én..
- Nem vagyok hajlandó meg hallani egyetlen szót sem amit ki ejtesz azon a mocskos, hazudozó szádon. És most tűnj az utamból. - kiáltom és arrébb lököm. Be ülök a kocsiba és el hajtok, ki gurulok Cameron életéből örökre.
Kilátástalanúl autózok egy kihalt erdős részen, mikor egyszercsak le áll az autó.
- Istenem, miért velem történik ez.? És pont ma. A kurva életbe ezt nem hiszem el. - szórom a szitkokat miközben fel nyitom a motorháztetőt. Meg nézem hogy a motorral van e valami baj, vagy más miatt állt le. De nem jövök rá az okára, úgy döntök hogy hívok egy autó mentőt. Vissza ülök és a telefonom után kutatok a táskámban.
- Bassza meg.! - fell tudnék robbanni olyan ideges vagyok, de jelenleg csak a kormány keréken tudom ki adni ezt. Ezért rá csapok egy nagyot. Eszembe jut hogy a telefonomat az asztalon hagytam a lakás kulccsal együtt. Csak ülök itt tovább a sötétben és próbálok rá jönni hogy most mihez is kezdjek. Lehet még ennél is szörnyűbb a napom.? Meg gyújtok egy cigit, de azonnal észre veszem hogy ez nem is az enyém. Cameron füves cigijét hoztam el az én sima cigim helyett. Ez egyszerűen szuper, mindegy mindenképp el kell szívnom egyet vagy fel robbanok tényleg. Talán ettől még jobban el is lazulnak az idegeim. Mi bajom is lehetne tőle.?
Már egy egész órája itt ülök, arra várva hátha erre jön valaki és kisegít. De ez egy totál elhagyatott rész, senki sem jár itt az isten háta mögött. Hol a fenében vagyok egyáltalán.? Még sohasem jártam erre, és szerintem már nem is Bostonban vagyok. Vagy talán csak soha nem érdekelt igazán hogy fel térképezzem a várost ahol élek. Hát akkor itt az ideje ennek is. Mivel úgysem fog erre jönni senki, meg fogom a táskám és el indulok a főúton felfelé. Majdcsak ki lyukadok valahol. Rettenetesen félek a sötétben, és ezen egyáltalán nem segit az sem hogy a szél fel támadt, a hatalmas fák is meg hajlanak benne. De ami még ennél is ijesztőbb, azt hiszem valaki van az erdőben és engem figyel. Gyorsítok a lépteimen már szinte szaladok, de az út valahogy soha nem akar a végéhez érni. Nem látok egyetlen lámpát sem sem házat. Semmi sincs itt csak én a hatalmas erdő, és az a valami az erdőben. Bár nagyon remélem hogy csak képzelődök és senki/semmi más nincs itt rajtam kívül. Paranoiás lennék.? Igen, talán. De ki ne lenne az egy ilyen hátborzongató helyzetben.? Ohh miért kellett csak így el rohannom otthonról.? Mostmár szívesen meg hallgatnám Cameron mondandóját is. Csak ne kéne itt lennem egyedül. Itt ahol nem tudom mi de érzem hogy valami történni fog hamarosan. A hatalmas köd szinte a semmiből száll le a földre, és egy ember alakját pillantom meg a távolban amint közeledik felém.
- Ohh hello, tudna segíteni kérem.? Meg tudná mondani hogy hol vagyok pontosan.? - kérdezem udvariasan miközben felé sétálok, de nem válaszol. Egy árva szót sem szól, csak sétál felém. Na ez még ijesztőbb mint mikor azt hittem hogy valaki figyel az erdőből. Talán el kéne szaladnom.! Ki tudja ki ez az ember, és hogy mit keres itt az éjszaka közepén egyedül. Normális ember nem sétálgat csak úgy egy ilyen elhagyatott főúton. Hacsak nem egy sorozat gyilkos aki itt gyűjti a szerencsétlen áldozatait. Nos igen, már biztos hogy be ütött a cigi és csak képzelődök.
- Csak képzelődsz Sophie, nincs itt rajtad kívül senki más. Nem fognak el kapni és el rabolni. Ki nyitod a szemed és minden rendben lesz. - suttogom magam elé nyugtatásképp. De egyáltalán nem segít. Ki nyitom a szemem és az a valaki már itt áll közvetlen előttem. Bassza meg. Asszem most jön az hogy én el futok.
Be rohanok az erdőbe, és csak menekülök de a pasas a nyomomban van. Nem tudom hová futok, és hogy hová menekülhetnék itt de nem állok meg egy pillanatra sem. Egy idő után hátra nézek de aki eddig üldözött most fel szívódott. Oké már biztos hogy csak képzelődtem. Soha többé nem szívok semmit. Ez nagyon para volt. Tényleg azt hittem hogy üldöznek és veszélyben vagyok. Körbe nézek de nem tudom hogy merről jöttem. Csodálatos mostmár nem egy ártatlan főúton bolyongok hanem egy rettentően félelmetes erdőben tévedtem el. Hírtelen egy fény villan fel a távolban. Talán egy ház van ott, el kell jutnom odáig hogy ki juthassak végre innen. El indulok a fény felé ám ekkor újra előttem áll az a pasi. A vér is meg fagy bennem, most mit csináljak.? Olyan sötét van hogy még az orromig se látok. Menekülni próbálok de el kapja a karomat és nem ereszt. Zseblámpa fénye villan a kezébe és meg világítja az arcát. Istenem Jasson az. Az a Jasson akire az életem is bátran rá biztam, és ő az aki két éve csak úgy ki sétált az életemből. Hogy kerül ő ide.?
- Jasson.? - bámulok rá értetlenül.
- Sophie, te mégis mi a fenét csinálsz itt.? - nem értem miért látok félelmet az arcán. Egy rég nem látott "barátnak" örülni szokás nem.?
- Én csak,hát lerobbant az az átkozott kocsi aztán valami őrült alak el kezdett üldözni. És itt vagyok. - rá mosolygok és meg akarom ölelni,mikor szédűlni kezdek és el sötétül előttem minden.