Vérvörös

3.

Hajnali négy is el múlt már és én vagyok az egyetlen ebben házban aki álmatlanúl forgolodik az ágyban. Nem hagy nyugodni a kérdés hogy mi az amit nem akar tovább csinálni Emily és Jassonek is köze van hozzá. A legrosszabb dolgok jutnak eszembe mikor el kezdek találgatni magamban,és ettől csak még idegesebb leszek. Miért nem tudhatok róla.? Elegem van.! Válaszokat akarok most azonnal.! Meg rázom a mellettem békésen alvó Jassont,aki azonnal fel is ébred.
- Mi az Sophie.? Miért nem alszol.? - át ölel úgy bámul rám álmos szemeivel.
- Tudnom kell Jasson.! Tudni akarok mindent amit el titkoltok előlem. Kezdjük mondjuk azzal hogy mi az amit Emily el akart nekem mondani de te nem hagytad.? - a szeme ki kerekedik és azonnal ki pattan az ágyból. Fel veszi a köntösét majd nekem is oda nyújt egyet.
- Gyere velem. - utasít. Máskor nem engedelmeskednék azon nyomban,de most azt hiszem ezen mullik hogy meg kapjam azokat az átkozott válaszokat. Örülök hogy be látta végre hogy jobb ha el mondja és nem kell tovább zaklatnom vele. A gyönyörűen kivilágított hátsó kertben sétálunk mikor egyszer csak meg áll meg fogja a kezem. Várom hogy esetleg valami szépet mondjon vagy akármit. De nem szólal meg, a tekintete az ajkamra esik és hirtelen meg csókol.
- Mit művelsz Jasson.? - teszek egy lépést hátra és csak bámulok rá.
- Soph én már nem bírom tovább. Nem bírom ki hogy ne érjek hozzád, hogy ne csókoljalak meg. Szeretném ha újra az enyém lennél,és minden percben foghatnám a kezed,csókolhatnám a szád, és hogy mikor melletem alszol ne kelljen arra figyelnem nehogy véletlen át öleljelek vagy akármi. Most mindent el mesélek hogy miért hagytalak el , hogy miért nem jöttem vissza csak távolról figyeltelek vigyáztam rád,és mindent amit csak tudni akarsz. Elmondom mert meg bízom benned és szeretném ha a kapocs ami össze köt minket újra létre jönne kettőnk közt. Gyere üljünk le. - egy hatalmas fűzfa felé mutat és el indulunk. Nem gondoltam volna hogy ő is ugyanúgy érez mint én. De örülök hogy már tudom, én is mindennél jobban szeretném ha újra kezdhetnénk mindent. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A fűzfa alatt egy nagy hintaágy van pár szép faszék és egy kis asztal. Itt aztán lehet romantikázni,ha az embernek ahoz van épp kedve. De mi nem ezért vagyunk itt.! Legalábbis egyenlőre nem.
- Szóval mindent el mondasz amit csak tudni akarok.? - kérdezem miközben mellé telepszek. A lábam fel húzom magam alá a kezemet pedig az ölemben pihentetem. Legszivesebben az ő kezét fognám de nem teszem. Épp elég nagy kísértést okoz már az is hogy egy ágyban alszunk már második napja.
- Igen mindent.! Csak először hallgasd meg a történetemet. Kérlek.
- Rendben. - rá mosolygok és csendben várom hogy el kezdjen mesélni. Meg fogja a kezem,nagyot sóhajt majd bele kezd.
- Tudod mikor el hagytalak akkor el búcsúztunk egymástól. De nem akartam hogy emlékezz az okára ezért kitöröltem ezt a részt az emlékeid közül. Mármint csak el rejtettem,bármikor vissza tudom csinálni ha majd szeretnéd. - itt kicsit meg remeg a hangja és szorosabban fogja a kezem. Én csak csendben hallgatom,bármi is volt az oka hogy ezt tette tudom nem önös célból volt. Csak azt nem értem hogy mégis hogy érti azt hogy el rejtette az emlékeim egy részét.
- Mi nem olyanok vagyunk mint a többi ember,persze úgy nézünk ki,ugy eszünk,alszunk szinte mindent ugyanúgy csinálunk de mégis mások vagyunk. - vagyunk.? Miért beszél többes számban.? A végén meg kiderül hogy több személyisége van. Jó nem is olyan vicces.
- Sophie mi vámpírok vagyunk. Ezért is voltam képes el feledtetni veled azt hogy miért hagytalak ott és azt is hogy mi vagyok. Kérlek ne haragudj hogy ezt tettem de nem volt más választásom. Veszélyes voltam rád,és soha nem akartalak bántani ezért tettem azt amit a világon a legnehezebb volt megtennem. Elhagytalak. Összetörtelek. Azt akartam hogy utálj és ezáltal kevésbé fájjon a hiányom. De nem utaltál meg az után sem, annál inkább szerettél. Figyeltelek, csak nem mehettem a közeledbe,de már nem bírtam tovább és itt vagy. Láttam hogy a fájdalom lett a legjobb barátod mert te így döntöttél. Miért szerettél annyira hogy a mindent felemésztő fajdalmat is képes voltál elviselni.? Megérte meg járni a poklot is.? Soph szeretlek,és szerettelek akkor is, de azt akartam hogy boldog legyél. Még nélkülem is boldognak kellett volna lenned.!! De te nem így láttad és nagyon sajnálom hogy miattam kellett mindezt át élned. - az arcomon könnycseppek folynak végig, igen szenvedttem de megérte. Mert a fájdalom volt a bizonyiték arra, hogy valós volt, nem csak egy gyönyörű szép álom. Az arca komoly a szeme könnyes és én azt hiszem minden kérdés nélkül hiszek neki. Ez a vámpíros sztori azt is meg magyarázza hogy mit csinált az erdőben.
- Jasson.. - át ölelem és a haját simogatom. Tudom hogy nem kéne ezt az egészet elhinnem mégsem merül fel bennem kétej,tudom hogy igazat mond. Látom a szemében.
- Szeretlek Sophie. - mondja és meg csókol,nem lököm el inkább engedek a vágynak és viszonzom forró csókját.
- Szeretlek Jasson.! - a mellkasára hajtom a fejem és csendben nézzük a csillagos eget. Fura annyi kérdésem volt,most viszont már egyikre se olyan fontos megtundom a választ. Csak élvezem a pillanatot és kihasználom az időt ami csak a miénk.
- Akarsz kérdezni.? - szólal meg egy idő után. Fel nézek rá de nem mondok semmit. Megkönnyebbülést érzek rajta ami érthető is hisz nem minden napos titkot osztott meg velem. Azt hiszem ez azt jelenti hogy most nyitottunk egy új tiszta lapot,és kaptunk egy újabb esélyt arra hogy szeressük egymást.
- Szeretnéd ha most vissza adnám az emléket amit el vettem.? - a szíve hevesebben kezd verni és az álla meg feszül miközben beszél.
- Igen kérlek. - fel ülök és meg csókolom,mire meg fogja az arcom a tekintetét az enyémbe fúrja és hírtelen képek emlékek villnak fel. Látom magunkat a régi lakásunkban,épp ebédet főzök ő át karol hátulról és meg csókolja a nyakamat majd az arcom aztán a szám. Boldogok vagyunk,végtelenül boldogok. Kap egy telefon hívást ami miatt el rohan otthonról. Mikor vissza ér már este van. A nappaliban várok rá,amint be lép az ajtón kiabálni kezdek. "- Ilyenkor kell haza esni.? És ráadásul részegen.? Elegem van abból hogy ha hivnak a spanok te egyből ugrasz az én fejemet meg egész napra sőt még éjszakára is leszarod. Vagy be fejezed ezt az életvitelt vagy el költözök.!! És nem érdekel hogy jaj a vámpír haverok bajban vannak. Oldják meg, végtére is meg kéne tudniuk védeni magukat a kibaszott vámpír képeségeikkel nem.?" - üvöltök majd ki sétálok a nappaliból. De utánam jön eltorzult vámpír arcal és nekem esik,már majdnem meg harap a tű hegyes vámpír fogaival mikor Emily rohan át a házon és le szedi rólam. Ki dobja az ablakon keresztül a ház mögötti erdőbe majd ő is utánna ugrik.
- Ez az ami miatt nem lehettem veled tovább. Sajnálom Soph akkoriban nehezen tudtam kezelni a haragot és minden más érzést. De már sikerült meg tanulnom mindent és soha többé nem fordulhat elő ilyen. Kérlek ne a múltban elkövetett hibám alapján ítélj meg. Szeretlek,és tudom hogy te is ugyanúgy szeretsz még mint akkor. - el húzódok tőle és a távolba meredek. Hallom ahogy hozzám beszél mégis olyan távolinak tűnik a hangja. Tudom hogy épp az imént láttam mindent ami történt mégsem hiszem el hogy képes lett volna ilyet tenni velem. Gyengéden meg érinti a vállam és én akaratlanul is össze rezzenek.
- Sophie kérlek ne csináld ezt. Nagyon kérlek ne félj tőlem. Hidd el hogy megváltoztam. Megváltoztam érted hogy újra veled lehessek és boldoggá tegyelek. - nem félek tőle,egyáltalán nem félek. De most nem tudok a szemébe nézni és azt mondani hogy minden rendben van megbocsájtok. Megbocsájtok mert igaza van és tényleg nem tudok nélküle élni. Mert így van,nem megy a nélküle való élet. De kis időre van most szükségem hogy fel tudjam dolgozni az imént látottakat és gondolkozzak. Nem szolalok meg csak fel állok és el indulok vissza a házba.
- Sophie kérlek. - kiállt utánam még egyszer de nem figyelek rá,csak sétálok tovább a macska kővel kirakott kis úton.
- Soph minden rendben van.? - kérdezi Emily az ajtóban állva. Bár biztos vagyok benne hogy az egész beszélgetést hallotta,vagy legalábbis egy részét. Hisz vámpír bármit képes meghallani.
- Ne csinálj úgy minta érdekelne mint van velem.! - üvöltök rá.
- De hisz engem tényleg érdekel.! - úgy néz rám mint régen,és ettől kicsit meg lágyúl a szívem. De nem, most nem gyengülök el. Nem bocsájthatok meg se neki se Jassonnek mielőtt át nem gondoltam mindent.
- Ne hazudj Emily,ha tényleg érdekelne akkor nem hagytál volna magamra mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ott hagytál te is ahogy szépen lassan mindenki és a legvégére teljesen egyedül maradtam. A ti hibátok,csak a ti hibátok az hogy egy kibaszott sérült ember lettem.! Hagyjatok engem a picsába.!! - le söpröm a vállamról a kezét és fel rohanok Jasson szobájába ahol magamra is zárom az ajtót. Az ágy tetején ülve a néma csendben még millió meg millió egy emlék tér vissza. Hihetetlen hogy képes volt mindezt el venni tőlem. Már emlékszem hogy az alagsorban tartottuk a vért neki,hogy a nagybátyám biztosította neki amíg még a kórházban dolgozott. Hogy a rengeteg barátunk mind vámpír volt, még Derek a bátyám is tudott róluk. Tudta mégsem említette meg a két év alatt egyszer sem. Mondjuk egy éve róla sem tudok semmit,a minta testvérek egyikke ő is. Most jövök csak rá hogy az emlékeim fele színtiszta hazugság. De ugye ahogy minden ez is kiderült. A sok sírástól már fájnakna szemeim és a torkom is kiszáradt. Iszok egy korty vizet és a párnára hajtom a fejem.
- Sophie nyisd ki az ajtót.! - hallom Jasson hangját. Igaz hogy már kissé jobban érzem magam,és át láttam a dolgokat. Tudom hogy szükségem van rájuk,hogy kellenek az életembe,mégse akarok még velük beszélni. Csak fekszek tovább és bámulom a plafont.
- Soph kérlek.. Ne tedd ezt velünk, nyisd ki és beszéljük meg hogyan tovább. - mostmár Emily próbál rávenni hogy nyissam ki.
- Hagyjatok.! - kiabálok ki, abban reménykedve hogy fel fogják idő kell.!
- Emlékszem hogy régen is mindig bezárkoztál ha nem akartál senkivel beszélni. De engem mindig be engedtél és meg osztottál velem minden titkot,félelmet, mindent.! Most mi valtozott.? Tudom hogy sok idő el telt de attól még ugyanaz a lány vagyok.! A lány aki melleted van és szeret.! Akinek bármit el mondhatsz az vagyok neked aki régen voltam, és Sophie szeretném ha te is ugyanaz lennél nekem. Kérlek ne hagyj magamra.! - a szavai egyenesen a szívemig fúrják magukat, és a könnyeim újra csak potyognak. Emily volt az a lány akinek tényleg mindnet el mondhattam,és ő is nekem. Nagyon sokáig az egyetlen barátom volt. És most hogy újra itt van,mindennél jobban csak arra vágyok hogy megint olyanok legyünk mint régen. Felszabadultak és gondtakanok,hogy ne törődjünk másal csak hogy mit vegyünk fel az esti bulira és hogy mindennél jobban szeressük a pasijainkat. Szeretném ha minden olyan lenne mint régen,mikor én, Em,Jasson és Derek együtt jártuk a nagy világot. Boldgan és semmivel sem törődve. Nem számított hogy mi lesz holnap, csak a MOST volt fontos, és ez hiányzik.! Nagyon hianyzik. A régi életemet akarom.!
- Em.. - ki nyitom az ajtót és a könnyeimen át nézek rá.
- Gyere ide te bolond lány. - le törli a könnyeit és szorosan magához ölel. Közben Jassonre pillantok aki mosolyogva néz minket.
- Egy forró csokit lányok.? - kérdezi meg végül. Em vigyorogva néz rám mire én le rohanok a lépcsőn de a vámpír futásával le előz. Mire a konyhába érek már a pulton ül kezében a kedvenc pillecukrommal.
- Ez nem ér. - kiáltom majd nevetve ki kapom a kezéből. Mindketten úgy néznek rám mintha bármeik percben össze zuhanhatnék. De nem fogok,eldöntöttem hogy ez egy új kezdet,egy új fejezet, az én fejezetem.!!