Édes Álmok I.: A Kagyló titka - Harry Potter fanfiction

20. Akkor vigyázok rád

Odalent nem volt vaksötét, mint amire számítottam. A nappaliban égett a villany, a szoba közepén két halálfaló állt, pálcát szegezve a falnál kuporgó szüleimre. Az anyám felsikoltott, majd utána nem sokkal az apám is, én pedig tudtam, mit élnek át. Végül az egyik betolakodó megunta és abbahagyta a kínzást, a másik pedig követte őt, és mindketten egyszerre mondták ki, hogy ,,Avada Kedavra". A szemem láttára ölték meg a szüleimet és én nem tettem ellene semmit. Pedig rátámadhattam volna a halálfalókra, bár nem sok esélyem volt két emberrel szemben. Kaptam egy új lehetőséget, egy új családot, és csak álltam ott lemerevedve és bámultam a két fekete talárost. Lily és Petunia szaladt le a lépcsőn, amiből arra következtettem, hogy a betolakodók nem régen érkeztek, és én is csak azért ébredtem fel korábban, mint a testvéreim, mert látomásom volt.

- Áh, az Evans-nővérek - az egyik halálfaló maszkja alatt elmosolyodott, hallottam a hangján.

- Menjenek innen - szegeztem rájuk a pálcámat.

- Azért vagyunk itt, hogy megakadályozzuk a jóslatot, meghaltok.

- Persze - bólintottam. Reméltem, hogy nem hallatszik a hangomon, hogy félek. - Voldemort tudhatná, egy jóslatot nem lehet megakadályozni - felemelt pálcám hegye a két fekete csuklyás felé mutatott.

- A Sötét Nagyúr...

- Sötét Nagyúr, Sötét Nagyúr... - rázta a fejét Lily, és szintén kivont pálcával mellém lépett. - Mit értek a nagyuratokkal? - az ikertestvérem rájött, hogy mi a tervem: húzni az időt, míg a rendtagok meg nem érkeznek, viszont a rögtönzött stratégiát keresztülhúzták az ismeretlenek, ugyanis néhány fénycsóvát küldtek felénk - ezek szerint sértőnek találták, hogy sértegettük a nagyurukat. Harc alakult ki köztünk, Lilyvel bevetettük minden tudásunkat, miközben folyamatosan ordítottunk Petuniának, hogy menjen már fel az emeletre.

Sok ideig tartott, mire a Főnix Rendjének tagjai végre hajlandóak voltak odatolni a képüket - és szépen fejeztem ki magam -, de a segítségükkel pillanatok alatt sikerült lefegyvereznünk a két halálfalót.

- Szép munka volt - biccentett egy nagydarab auror - vagyis, gondolom, hogy auror.

Lily nem foglalkozott vele - pedig elég feltűnő jelenség volt a folyton forgó, fura műszemével -, csak lerogyott a kanapéra és a kezébe temette az arcát.

- Az egész a te hibád! - sziszegte Petunia a hátam mögött. - Ha te nem jössz ide...

- Egyszer akkor is megölték volna őket - talán téged is - Lily felemelte a fejét és könnyes szemekkel pillantott Petuniára. - A mugli születésűek családját előszeretettel irtják ki.

- Akkor a te hibád is! Mindketten őrültek vagytok, örökre különcök - fintorgott a nővérünk. Összetörten pillantottam rá.

- Lilyt nem hibáztathatod! - fordultam felé, az ikertestvérem elé állva. - Szerinted... szerinted én akartam, hogy látó legyek? Szerinted én akartam látni, hogy hogyan halnak meg a számomra legfontoabb emberek? - halkan beszéltem, mégis, síri csönd lett a szobában. Petuniával farkasszemet néztünk.

- Én nem tudom követni a... az olyanok észjárását, mint ti - fújta és, ha az egyik hálóköntöst viselő rendtag meg nem állítja, biztosan kimegy az utcára. - Ne érjen hozzám! - vetette oda, de a férfi nem engedte el.