Julie Kagawa - Ironking /magyarul/

8. fejezet 0.1

Átcsörtettem az erdőn, ágak, levelek csapódtak azarcomba. Amennyire tudtam, követtem Kacorárnyalakját. Mögöttem ágak roppantak, horkaná-sokvisszhangzottak, a manóvezér dühös szitkozódása egyreharsányabban ostromolta a fülemet. Szakadozot- tan törtelő a lélegzetem, a tüdőm égett, de mozgásrakényszerítettem a lábamat, mert tudtam: ha megbotlok,elesem - az maga a halál.Á— Erre! - hallottam Kacor kiáltását, és berontottama tüskés bozótba. – Ha a folyóhoz érünk, biztonságbanvagyunk! A manók nem tudnak úszni!Követtem Kacort a bozótban, felkészültem rá, hogy atüskék beletépnek a húsomba, elszaggatják a ruhámat.De az ágak könnyedén szétváltak előttem, éppúgy, mintamikor Puckkal voltam, és néhány apró karcolássalsikerült átjutnom. Alig kerültem ki a sűrűből, óriásiroppanás hangzott mögöttem, utána nagy ordítozás,szitkozódás. Úgy látszik, a manók nem találtak rá olyankönnyen az ösvényre, és míg folytattam utamat, magamban hálát adtam, nem is tudom, kinek. 

A fülemben visszhangzó ordítozáson meg a magamszaggatott lélegzetén túl is hallottam az özönlő vízhangját. Amikor kitántorogtam a fák közül, a talajegyszeriben sziklás parttá változott. Ha talmas folyó képetárult fel előttem, lehetett vagy száz méter széles, hídnak,tutajnak semmi nyoma. A túlsó partot nem is láttam,mert ameddig a szem ellátott, köd gomolygott a vízfölött. Kacor a parton állt, a ködben szinte láthatatlanul,és türelmetlenül lengette a farkát.— Siess! - mordult rám, amikor kibotladoztam apartra. A kimerültség valósággal égette a lábam szárát. —A Tündérkirály területe a túlsó parton van. Úsznod kell,méghozzá gyorsan!Tétováztam. Ha csendes tavakban szörnyeteg lovaklappanganak, mit rejthet egy nagy fekete folyó?Óriáshalak, tengeri szörnyek képe villant az agyamba.Valami elröppent a karom mellett. Megrezzentem. Aza valami nagy csattanással pattant le a sziklákról.Manódárda volt, csonthegye világított a kövek között.Arcomból kiszállt a vér. Vagy itt rekedek és felnyársalnak, vagy nekivágok a folyónak, lesz, ami lesz.Lekecmeregtem a partra, és belevetettem magam avízbe.A hidegtől elállt a lélegzetem, tátogtam, küszködtem,ahogy lefele sodort az ár. Elég jól úszom, de a tagjaimatszinte kocsonyásnak éreztem, a tüdőm oxigén utánkapkodott. Csapkodtam, alámerültem, vizet fröcsköltemki az orromon, a tüdőm szinte sikoltozott. Az ártovábbragadott, és igyekeztem leküzdeni a pánikot.Dárda süvített el a fejem fölött. Hátranéztem, ésláttam, hogy a manók követnek a part mentén,felkapaszkodnak a sziklákra, és dárdákat hajigálnakfelém. Rémület hasított belém, és ez új erőt kölcsönzött.A túlsó part felé vettem az irányt, karommal-lábammalvadul csépeltem a vizet, minden erőmet beleadvaharcoltam az árral. 

Dárdák záporoztak körülöttem, de szerencsére amanók célzási tudománya egyenes arányban állt azintelligenciájukkal.Közelebb húzódtam a ködfalhoz - és ekkor valamidöbbenetes erővel csapódott a vállamnak. Gyötrő fájdalom nyilallt a hátamba.Elakadt a lélegzetem, elmerültem. A fájdalommegbénította a karomat, és ahogy a víz árja lefelé rántott,már biztos voltam benne, hogy itt a vég.Valami megragadta a derekamat, és éreztem, hogyfelfelé húznak. A fejem kibukkant a felszínre, lihegveszedtem a levegőt szomjazó tüdőmbe, küzdöttem alátómezőm szélét takaró feketeséggel. Ahogy érzékeimműködése visszatért, ráébredtem, hogy valaki húz kifeléa vízből, de a környező pára miatt nem láttam semmit.Aztán a lábam talajt ért, és mire magamhoz tértem,füvön feküdtem, és arcomat melegen sütötte a nap.Óvatosan, résnyire kinyitottam a szememet. Egy lányarca lebegett felettem, szőke haja az orcámat súrolta,zöld szemében aggodalom és kíváncsiság is tükröződött.Bőrének színe akár a nyári fűé, nyaka körül parányipikkelyek csillogtak ezüstösen. Elmosolyodott, kivillantak az angolnáéhoz hasonló éles, hegyes fogai.Már éppen készültem felsikoltani, de végül meggondoltam magam. Ez a... lány?... éppen megmentette azéletemet, még ha történetesen azért is, mert ő is szívesenfelfalna. Neveletlenség volna, ha egyenesen az arcábasikítanék, ráadásul bármilyen hirtelen mozdulat esetleghirtelen megnövelné az étvágyát. Nem tanúsíthatokfélelmet. Mélyet sóhajtottam, felültem, és összerezzentem, amikor fájdalom nyilallt a vállamba.– Khm... helló! - dadogtam, és figyeltem, amint leülés szaporán pislogni kezd. Meglepetésemre lába volt,nem halfarka, bár kezén is, lábán is úszóhártya feszült azujjai között, és a foga igencsak hegyes volt .

Kis fehér ruha tapadt a testéhez, a széle csuromvizes. -Meghan vagyok. Téged hogy hívnak?Félrebillentette a fejét - macskára emlékeztetett, akiazon töpreng, bekapja-e az egeret, vagy játszadozzonvele. – Furán nézel ki – állapította meg, hangja, akár asziklák fölött fodrozódó víz. — Mi vagy te?— Hogy én? Ember. - Mihelyt kimondtam,legszívesebben visszaszívtam volna. A régi mesékben,amelyek egyre jobban az emlékezetembe tolultak, azember mindig is élelem volt, játékszer vagy tragikusszerelem alanya. Arra pedig hamar rájöttem, hogy azitteni lakosok nem átallnak felfalni beszélő, érzőteremtményeket. A táplálékláncnak egyenlő fokátfoglalom el a nyúllal vagy a mókussal. Ijesztő és bizonyosmértékig megalázó gondolat volt.— Ember? - A lány most a másik oldalra billentette afejét. Álla alatt rózsaszín kopoltyúkat pillantottam meg. –A nővéreim meséltek emberekről. Néha énekelnek nekik,hogy a víz alá csalogassák őket. - Elmosolyodott,kivillantak tűhegyes fogai. – Én is gyakoroltam. Szívesenmeghallgatnád?— Esze ágában sincs! - Kacor vágtatott át a füvön,bozontos farka felmeredt. Bundája átázott, patakokbanfolyt róla a víz, és úgy tűnt, nincs épp fényes jókedvében.— Sicc! - morgott a lányra, az meg sziszegve, fogátkivillantva húzódott vissza. Kacor meg se rezzent. –Eredj innen! Nincs kedvem sellőkkel játszadozni. Nemhallod? Söprés!A lány megint felsziszegett, és elmenekült. Fókamódra csusszant be a vízbe. A folyó közepéről vetett ránkharagos pillantást, aztán eltűnt a párafelhőben.— Idegesítő szirének! - füstölgött Kacor, majd rámvetette mérges pillantását, szeme összeszűkült. – Nemígértél neki semmit, igaz?