Julie Kagawa - Ironking /magyarul/

8. fejezet 0.2

– Nem én! - mérgelődtem. Persze örültem, hogylátom a macskát, de a viselkedése nem volt ínyemre.Nem az én hibám, hogy a manók üldözőbe vettek minket.– Nem kellett volna elijesztened, Kaci. Megmentette azéletemet.A macska megrebbentette a farkát, mire vízcseppekzáporoztak rám. – Puszta kíváncsiságból húzott ki tégeda folyóból. Ha nem lépek színre, vagy víz alá énekel, hogymegfulladj, vagy felfal. Szerencsére a sellők nem valamibátrak. Szívesebben harcolnak víz alatt, ahol az övékminden előny. Na, most azt ajánlom, keressünk valamihelyet, ahol lehajthatjuk a fejünket. Megsebesültél,engem meg alaposan kifárasztott az úszás. Ha tudszjárni, akkor talpra!Fintorogva tápászkodtam fel. Úgy éreztem, mintha avállam lángban égne, de a karomat a mellemhez szorítottam, és ettől tompa lüktetéssé enyhült a fájdalom.Ajkamba haraptam, és követtem Kacort, távolodva afolyótól, egyenesen a Tündérkirály birodalmába.Még vizesen, fáradtan, fájdalomtól gyötörten is voltannyi energiám, hogy eltátsam a számat. A szememhamarosan égett, úgy kimeresztettem, és megdagadt,mert olyan sokáig bámultam pislogás nélkül. A folyónakezen a partján ugyancsak különbözött a vidék a vadtündék kísérteties szürke erdejétől. A színek itt nemfakultak ki, sőt minden rendkívül élénken vibrált.Túlságosan is zöldek voltak a fák, rikítóan tarkák avirágok. Pengeélesen villogtak a fényben a levelek,drágakő csillogással verték vissza a szirmok a napfényt.Minden szépséges volt, de nem tudtam szabadulni egyrossz érzéstől, miközben magamba fogadtam a látványt.Valahogy minden... hamisnak látszott, mintha tarkabarka burok fedné a valóságot, mintha egyáltalán nemvalóságos világ tárulna elém. 

Égett a vállam, körülötte forrón duzzadt fel a bőr.Ahogy magasabbra vándorolt az égen a nap, a lüktető hőleszivárgott a karomlba és végigterjedt a hátamon.Izzadság csurgott az arcomon, szúrta a szememet, alábam remegett.Végül lihegve összeroskadtam egy fa alatt, hidegmeleg kerülgetett egyidejűleg. Kacor körbejárt, farkátmagasra emelte. Egy pillanatig két Kacort láttam, deaztán kipislogtam szememből a verítéket, és a macskábólmegint csak egy maradt.— Valami bajom van - pihegtem, amikor a macskahűvösen végigmért. Szeme hirtelen kilebbent az arcából,és kettőnk között lebegett a levegőben. Pislogtam, jósűrűn, mire a szeme visszakerüli a helyére.Kacor bólintott. – Álomcsipke méreg - közölte.Zavartan hallgattam. – A manók ezzel a méreggel kenikbe a dárda- és nyílhegyet. Ha kezdesz hallucinálni, márnincs neked sok hátra.Akadozva tört fel a lélegzetem. – Van rá orvosság? -suttogtam, és nem vettem tudomást a páfrányról, amiúgy mászott felém, mini egy leveleket öltött pók. –Segíthet valaki?— Épp oda indulunk. - Kacor felállt, és hátrapillantott rám. – Már nincs messze, emberlény. Nézzcsak mindig rám, semmi másról ne vegyél tudomást,akármi támadna rád!Háromszori próbálkozás után sikerült talpra vergődnöm, és kellő ideig megtartanom az egyensúlyomat, hogyléphessek egyet. Aztán még egyet. Meg még egyet.Mérföldeken át követtem Kacort, legalábbis úgy éreztem.Miután az első fa rám támadt, ágaival hadonászva, márnehezen tudtam koncentrálni. Többször is kis híja volt,hogy szemem elől vesztettem Kacort, a táj önmagafélelmes változataivá facsarodott, ágas-bogas ujjaivalfelém kapdosva. Távoli alakok integettek az árnyékból,nevemen szólongattak. A talaj pókok, százlábúak vonagló tömegévé változott, a bogarak felmásztak a lábam szárán.Egy őz lépett az ösvény közepére, félrebillentette fejét, ésmegkérdezte, hány óra.

Kacor megállt. Felszökkent egy sziklára, ügyet semvetett a szirt méltatlankodó kiabálására, hogy azonnalszálljon le róla. Felém fordult. – Most már magad leszel,emberlény - mondta, legalábbis ezt hallottam a sziklaordítozása mellett. – Menj csak, amíg ő meg nemmutatkozik. Viszonoznia kell egy szívességemet,csakhogy bizalmatlan az emberlények iránt, hát nagyjából ötven százalék az esély arra, hogy segít. Sajnos mostő az egyetlen, aki meggyógyíthat.Homlokomat ráncolva próbáltam követni a szavait, deúgy zümmögtek körülöttem, akár a legyek, és nemtudtam értelmezni őket. – Miről beszélsz? - kérdeztem.– Majd megérted, amikor megtalálod őt. Hamegtalálod. - A macska félrebillentette fejét, és fürkészpillantást vetett rám. – Szűz vagy még, igaz?Úgy döntöttem, az utóbbi kérdést pusztán lázálmaimszülték. Kacor tovasurrant, mielőtt még bármit kérdezhettem volna, én meg ott maradtam kábán, zavartan.Elkergettem a fejem körül keringő darázsrajt, és Kacorután botorkáltam.Egy inda nyúlt fel ekkor, és elgáncsolt. Elestem,áttörtem a talajon, sárga virágok ágyán landoltam. Kisarcukat felém fordították és felvisítottak, a levegőtteliszórták virágporral. Felültem, és egy holdfényesligetben találtam magam, a talajt virágszőnyeg borította.Táncoltak a fák, rám nevettek a sziklák, parányi fényekzizzentek a levegőben.Zsibbadt volt minden tagom, és egyszeriben szörnyűfáradtság fogott el. Feketeség kúszott a látómezőmperemére. Egy fának dőltem, néztem, ahogy a fényekrajzanak a levegőben. Lényemnek egyik része halványan úgy érezte, már nem is lélegzem, de többi részemet ezegyáltalán nem érdekelte.