Hóvirágra várva

I. fejezet

Az apró ablak szörnyű erőfeszítések árán engedett a húzásnak, és csak lassan mutatta meg a mögötte rejtőző tájat. A kinti hideg miatt kissé befagyott, így a fekete hajú férfinek minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja nyitni. Sikerrel vette az akadályt, így a fagyos levegő beáramolhatott a szobájába, ő pedig megcsodálhatta a kilátást, miután egy jó adag hóréteget lekotort a párkányról.

Az ablaka alatt terült el Camelot, a maga költői szépségével. A zsúfolt házak a mai napig lenyűgözték, kicsi falujához képest hatalmas volt a nyüzsgés, még egy átlagos délelőttön is. A piac napokról nem is beszélve. Most mégis mintha szokatlanul nagy lett volna a nyugalom odalent. Csak néhányan mászkáltak, de mindenki vastag pokrócokba bugyolálta magát. Méretes cipők kerültek elő, kendők a kézen, sál a nyakban. Egy kisebb gyerek épp lelkesen kapaszkodott az anyja kezébe, hogy így beleléphessen egy oldalra túrt, nagyobb hókupacba, hogy aztán az anyja veszekedve húzza ki onnan...

Merlin egész nap el tudta volna nézegetni a nyüzsgést, főleg, hogy eléggé elfárasztotta az előző küldetésük. Arthur herceg megint a fejébe vette, hogy hősködni fog, hű szolgájaként neki megint ott kellett lennie, és az utolsó utáni pillanatban előidézni egy földrengést, hogy megvédje a szőkét, nehogy akár egy haja szála is meggörbüljön. Ugyan Arthur hajának, és egyéb más testrészének sem esett semmi bántódása, Merlin kezdte úgy érezni, hogy hamarabb beleőszül a szituációba, mint Uther az uralkodásba...

Hosszú még az út, hogy Arthur király legyen, és főleg addig, hogy jó király. Az ifjú mágus nem akarta megkérdőjelezni a szőke képességeit, hiszen a külsőségek mögött kezdte meglátni az embert, tudta, hogy a pökhendi herceg, hiába nagyszájú, mert nagyon is a szívén viseli az emberei sorsát, és bár a büszkesége majdhogynem fontosabb számára, mint az élete, de amikor úgy alakul, gondolkodás nélkül félredobja ezt, és segít másokon.

Biztos volt benne, hogy egy csatában Arthur nem az a fajta ember lesz, aki kinyújtja a kardját és üvölt, hogy „Előre!", hanem az, aki hangos kiáltással arra biztatja az embereit, hogy „Utánam!".

Merlin gondolatai visszatértek a jelenbe, amikor meglátta odalent az utcán Gwen alakját. A nő vállát vastag szőrme borította a hideg ellen, és biztos volt benne, hogy a szoknya alatt is rendesen fel van öltözve barátnője. Alakját hamar elnyelte a város, lassan egyre több ember merészkedett elő.

Felkönyökölt az ablakba, és nem nagyon érdekelte, hogy mennyire van hideg odakint. Arcát már pirosra csípte a fagyos levegő, de nem érezte szükségét, hogy visszamenjen a saját életébe. Fáradt volt, de mennyire, hogy fáradt. Legutóbb egy boszorkányt kellett megölniük, aki megtámadta a várost. Olyan rettentő időjárást varázsolt, aminek az utóhatása még mindig itt maradt. Sosem volt Camelotban ennyire hideg és kemény a tél, és úgy festett, hogy a boszorkány halála az átkot nem szüntette meg, csak gyengítette.

A hó ismét szállingózni kezdett. Tudta, hogy kegyetlen hónapok várnak rájuk. Micsoda bosszút képes állni egy nő, akinek nem viszonozzák az érzéseit! Nem ők voltak, akikbe a nő beleszeretett, az eset még nagyon-nagyon régen történt. A férfi sosem foglalkozott a boszorkánnyal, gyűlölte a mágiát, akárcsak Uther, megvetette őt, kihasználta, majd eldobta. Nem is sejtve, hogy micsoda erőket szabadít fel ezzel.

Megborzongott, de nem a levegő fagyosságától, hanem attól a gyűlölettel teli tekintettől, amit az a boszorkány vetett rá az utolsó pillanatban, mielőtt mágikus ellencsapása elérte volna. A boldogság utáni vágy megkeseredetté tette, a reménytelenség megkeményítette és megfagyasztotta a boszorkány szívét, lelkét. A jeges gyűlölet, a bosszúszomj, ami a szemében csillogott, még most is félelemmel töltötte el a fiatal mágust. Egyedül az vigasztalta, hogy nemsokára vége, a varázs enyhülni fog és újra normális telük lesz, olyan, amilyen lenni szokott. Hideg, de esős, talán néha egy kis hóeséssel.