Hóvirágra várva

II. fejezet

(Felnőtt tartalom a fejezetben)

Merlin a következő napokban próbálta elkerülni a herceget. A szőke amúgy is rendesen el volt havazva, két értelemben is. A hóesés egyre jobban az agyára ment, és feszült lett tőle, mellette pedig, amíg betegeskedett rendesen összegyűltek a feladatai, így nem győzött rohangálni, és bepótolni, amit kihagyott.

A mágus ennek örömére pedig elkerülte a férfit, és igyekezett minél távolabb tartani magát tőle. Megrettent a gondolattól, hogy Arthur talán hallotta, amit mondott neki, vagy emlékszik rá. Nem akarta ilyen döntés elé állítani a királypalántát. Biztos volt benne, hogy fontos a szőkének, ahogy arra is mérget vett volna, hogy szeretett hercege nem úgy gondol rá, ahogy ő szeretné. Ez pedig súlyos döntés, Arthur bizonyára őrlődne miatta, és ezt el akarta kerülni.

Így elkerülte a férfit is.

~*~*~*~

Guinevere szabadon engedte a második aranykígyót, de egyelőre semmi nem történt. A nőt egyre inkább bosszantotta a dolog, és bár úgy festett, hogy Arthur és Merlin mostanában kevesebb időt töltenek együtt, mintha lenne köztük egy ki nem mondott feszültség és tartás, de ettől függetlenül még mindig mindketten itt voltak, és átkának semmi hatása nem volt.

A hó kitartóan esett. A tél keményebb volt, mint amire valaha emlékezett, de az emberek lassan túltették magukat a járvány okozta veszteségeken, és visszatért mindenki a mindennapi tennivalóihoz. Guinevere pedig igyekezett észrevétlen maradni, és továbbra is csak megfigyelte az eseményeket, hogy ki mit csinál.

~*~*~*~

Arthur túlélte a betegséget, és néhány nap alatt utolérte magát a munkával is. Az apja sokat segített neki, rengeteg időt töltött a férfivel, hogy megfigyelje, mit csinál egy király, gyakran ő hozta meg a döntéseket, az apja jóváhagyásával. Még így is nagy felelősségnek érezte a kormányzást, ötlete sem volt, hogy mihez fog kezdeni később, amikor az ő fejét nyomja majd a súlyos korona, a vállára nehezedik a királyi palást, és a kardja mondja meg, mi az igazság és mi az árulás.

A herceg sokat mászkált a kastélyban, mivel társaságát szinte soha nem találta a szobájában. Nem értette, hogy Merlin miért távolodott el tőle, ez kezdte egyre jobban zavarni. Különös űrt érzett a lelkében, ha arra gondolt, hogy szolgája valamiért talán már nem kedveli, ez a szorítás pedig bosszantotta, és még jobban zavarta, mint az átkozott hóesés.

Egy ízben látta elsietni Merlint a folyosón, és fogalma sem volt róla, hogy szolgája ennyire ügyes, vagy ő ennyire szerencsétlen, de sosem érte utol. Hol egy páncél borult el mellette, hol egy szobalány esett el előtte, hol pedig a fekete hajú férfi egyszerűen felszívódott, mintha csak eltűnt volna a falban.

Arthur pedig egyre ingerültebb lett, ezt pedig tetézte az aznap reggel, amikor Merlin már hozzá sem szólt, csak kihúzta a függönyt, és mire hajlandó volt Arthur megmozdulni, még az ágyában ülve ráhúzta a felsőjét, és ott sem volt.

A szőke férfi pedig pufogva megreggelizett, majd lement, hogy a frissen esett hóban edzésre bírja az ifjú lovagokat, akik úgy tűnt, hogy már nagyon is jól érzik magukat. Épp kilépett a gyakorlótérre, amikor egy eltévedt hógolyó arcon találta.

A levegő megfagyott, a fiatal lovagok pedig kissé sápadtan álltak. Igazából már ők sem tudták, hogy melyikük dobta azt a hógolyót, ami a hercegen landolt.

Arthur kimért mozdulattal söpörte le a hideg fehérséget az arcáról, és igyekezett nem tudomást venni az olvadozó léről, ami már a nyakán fojt le. Szeme összeszűkült, ahogy végigmérte a társaságot.