Hóvirágra várva

IV. fejezet

Arthur szorosabban összehúzta magán a köpenyét, ahogy végigsietett a folyosón a szobája felé. Néhány hét borzalmasan gyorsan eltelt, szinte észre sem vette az idő múlását. Azzal, hogy király lett, rengeteg felelősség szakadt a nyakába, a napok pedig csak peregtek, ő pedig azt sem tudta, hogy hol van, vagy hogy mikor mit csinált.

A tanácsnokok megértőek voltak, de néhányan már-már lekezelően viselkedtek vele, hiszen jóval fiatalabb volt valamennyiüknél. Ez piszkosul bosszantotta, és gyakran akarta felborítani az asztalt, és otthagyni a díszpintyek társaságát.

Egyedül Merlin volt az, aki meg tudta nyugtatni, és esténként vigasztalta egy kicsit, bár gyakran volt így is, hogy a szobába érkezve, levette a ruháit, és mire bedőlt az ágyba már aludt. Sokszor ébredt arra éjszaka, hogy a fekete hajú férfi mellette szuszog, átöleli, vagy hozzá bújik, attól függően, hogy épp hogy volt neki kényelmes, de reggelre kedvese mindig hamarabb felkelt.

Nem akarta, hogy ez sokáig így menjen, hiszen Merlin elvileg a párja, nem pedig a szolgája. Mégis, olyan nehéz volt nyitva tartania a szemét, amikor egy fáradt nap után visszatért a szobájába, ahol kellemesen pattogott a tűz, a vacsorája az asztalon állt, és az ágy puhasága hívogatóan csábította.

Halkan nyitott be a szobába, kedvese észre sem vette, dúdolva készítette elő az ágyat. Arthur becsukta az ajtót, erre pedig már a fekete hajú is felkapta a fejét, szélesen elvigyorodott, és közelebb lépett hozzá, hogy átkarolja.

- Most egész gyorsan ideértél! Fáradt vagy? Látom az arcodon. – Merlin vékony ujjai aggodalmasan érintették a király bőrét, azokat a barázdákat, amiket a rengeteg gond, és a hirtelen jött uralkodás okozott. Közelebb hajolt, és finoman szájon csókolta a férfit. – Vacsorázz meg, addig készítek neked egy fürdőt.

- Nem! Nem akarom! – Arthurból hirtelen szakadt fel a már-már fájdalmas kiáltás, Merlin megdöbbent és hátralépett. Fogalma sem volt, hogy mi üthetett a királyba.

- Csak fáradt...

- Nem vagyok fáradt, Merlin! – Arthur ellépett, majd lepattintotta a súlyos köpenyt a hátáról, és a székre dobta. – Állandóan a szolgámként viselkedsz, miért nem hagyod ezt most abba?

- A szolgád vagyok...

Arthur tekintete gyilkosan villant, Merlin pedig hátralépett egyet. Tényleg nem értette, hogy mi ütött most a szőkébe.

- A kedvesem vagy, a szeretőm! Nem a szolgám! A kapcsolatunkban egyenrangúak vagyunk, te pedig mást sem csinálsz hetek óta, csak kiszolgálsz! Neked talán nincsenek igényeid? Miért nem panaszkodsz?

- Arthur, nincs okom panaszra. Tudom, hogy ez most neked nehéz időszak, azért akarok veled foglalkozni.

- Én viszont veled szeretnék foglalkozni. Vártam, hogy valamikor szólj, hogy nem törődök veled eleget, de nem! Csak folyamatosan engem szolgálsz ki. Örülök neki, és jólesik, de hetek óta a szavadat sem hallom. Nekem partner kell, és nem egy szolga!

Merlin döbbenten hallgatta Arthur szavait, de valahol igazat kellett adnia neki. Ha párkapcsolatban élnek, akkor nem teheti azt, amit eddig is mindig, hogy csak Arthur kedvében jár, kicsit önzőnek is kell lennie, hogy a király is érezze, hogy törődhet valakivel, sokkal belsőségesebben és mélyebben, mint a népével.

- Nem akartam gondot okozni...

- Ez nem gond, és nem fáradtság. Tudnom kell, hogy igényled a társaságom, az megnyugtat – közelebb lépett, és magához ölelte Merlint, aki elégedetten szusszantott, és belebújt a férfi karjaiba.