csend társaságában | PJM. | 𝗕𝗘𝗙𝗘𝗝𝗘𝗭𝗘𝗧𝗧

- talk.

A fiú meglepve nézett a pad felé, ahol már ott ült az ismerős személy. Jimin úgy döntött, hogy megpróbál jobban nyitni az emberek felé, pontosabban Sua felé. Szimpatikus volt neki a lány, mégis félt megismerkedni új személyekkel, viszont húga unszolására rávette magát, hogy kapcsolatot teremtsen a padon ücsörgő lánnyal. Rosénak tegnap hazafelé sétálva be sem állt a szája, és végig Suáról mesélt. Ők már első találkozásnál jól kijöttek, megnyíltak, beszélgettek, ami kissé iríggyé varázsolta Jimint, de büszke is volt húgára, hogy ilyen könnyen megy neki a kommunikáció, vele ellentétben. A fiú fejét Rosé teletömte minden jósággal, amit a padon ülő lányról mondott, Jimin pedig nem is értette, hogyan lehet ennyi jó dolgot mondani egy emberről. Kicsit elszomorodott, hogy róla biztos nem mond senki ilyesmit, viszont ki is mondana, amikor nem ismeri őt senki. Rosé rávette Jimint, hogy beszélgessen Suával, ismerjék meg egymást, és most itt vannak a padnál, ahol - a fiú előre kigondolt terve szerint egyedül kellene lennie, mert arra számított, hogy Sua később érkezik meg - Jimin épp megszólalni készül.

- Uhm, ma korán jöttél - jelenti ki Jimin, halkan, mivel más nem jutott eszébe, de erre a kis hangra is Sua ijedten fordul hátra a fiú felé, majd rémültsége eltűnik szeméből, ahogy realizálja, hogy ki is áll mögötte. - Jaj, ne haragudj, izé, nem akartalak megijeszteni - vakarja kínosan a tarkóját.

- Ugyan, semmi baj - legyint nevetve a lány, de hangjából mintha enyhe meglepődöttség hangozna, hiszen valjuk be, a fiú talán ezzel a két mondattal már többet beszélt ma, mint összesítve az eddigi összes találkozásuknál. - Vicces, hogy a hajnal szóra koránt mondtál, míg mások már ilyenkor alszanak - fordul vissza a folyó felé. - Gyere, ülj le - mondja, ugyanis a fiú csak szerencsétlenül állt, nem tudta mit csináljon, viszont erre a mondatra megindult, és leült a már megszokott tisztes távolságot megtartva.

- És mi jót csináltál ma? - törte meg a lány a kettejük közé ismeretségük óta sokadjára beállt csendet.

A lány érezte, hogy Jimin ma este nyitottabb, és bátrabban mer kommunikálni, csak nem túl fejlett ez a készsége, így nem is tudott mit mondani, miután helyet foglalt mellette. Szinte hallani lehetett, ahogy a csendben kattognak a fiú fogaskerekei, hogy mit is kérdezzen, így a lány megelőzte őt, ezzel segítve neki és könnyítve a helyzetén.

- Uhm, nappal nem csinálok sok mindent, de sütöttem, hallgattam zenét, és igazából aludtam - sorolja a fiú kissé nyitottabban.

- Sütöttél? - lepődik meg a lány, majd a folyóról levéve a szemét Jiminre pillant. - Hogyhogy?

- Uhm, igen, más nem igazán tud a családban - vakarta meg a tarkóját kínosan.

Hazudott. Rosé is tudott sütni-főzni, csak Jimin nem hagyta neki. Ha a lány főzött volna, akkor az apjuktől a lányon csattant volna a férfi haragja, azt pedig Jimin nem engedhette meg, tekintve, hogy nem volt a világon személy, akit jobban szeretett volna a húgánál, és ha a lányt ennél is boldogtalanabbnak látná, vagy valami történne vele, akkor abba Jimin belehalna.

Bűntudata volt, amiért nem mondott igazat, mégsem fog mást mondani, ugyanis azzal beszélnie kellene az otthoni helyzetéről, amit köszön szépen, inkább kihagy.

- A szüleid? - Kérdezett rá Sua óvatosan, mintha tudná, hogy érzékeny témára tapint. Jiminben kissé megfagyott az ütő, s nyelt egy hatalmasat, ezzel tudtára adva a lánynak, hogy nem a legboldogabb témát hozta fel. - Nem kell beszélned róla, ha nem szere...

- Apukám nem tud főzni - vágott Sua mondatába, hangja halk és erőtlen volt. - Anyukám pedig... - ismét nyelt egy hatalmasat. - meghalt. Még amikor kisebb voltam. Tüdőrákban - húzta fel lábait a fiú, s mostmár a térde mögül figylete a lassan folydogáló folyót.

- A szüleim nagyon szigorú és maximalista tipusok - kezdett bele a lány. - Egyszer, mikor kisebb voltam, 17 körül, rajtakaptak, hogy cigizem. Kidobtak otthonról, mondva, hogy egy lány nem cigizhet, és hogy ők nem ilyennek neveltek, és... - itt megállt és nyelt egy nagyot, hogy eltüntesse a torkában tábortverő gombócot, ám az makacs módon visszajött. - És hogy nem ilyet szerettek volna. Azóta bátyámmal élek - fejezte be a folyót nézve.

Sua tudta, hogy itt egy sajnálom nem ér semmit, és mivel nem szerette volna, hogy emiatt kínos helyzet alakuljom ki, ezért ő is mesélt a szüleiről. Az elején komoly tekintettel, viszont mikor az utolsó mondathoz ért lágyan elmosolyodott, és látszott rajta, hogy szereti a testvérét. Nagyon.

Jimin ugyanakkor meglepődött. Meg volt győződve, hogy miután mesél az anyukájáról, megáll a beszélgetés, és a lány sajnálni kezdi, de nem így lett. Pozitív csalódás volt ez számára.

A lábukat törökülésbe felhúzva, egymással szembe fordulva kommunikáltak tovább, Jiminnek is szinte teljesen zökkenőmentesen ment. Végül meg is beszéltek egy időpontot holnapra, amikoris Sua elviszi őket a testvéréhez, amibe a fiú csak azért egyezett bele, hogy Rosé boldog legyen. Semmi kedve sem volt több új emberhez ennyi idő alatt, elég volt neki a barna hajú lány. Örült, hogy végre beszélgethet, ugyanis az elmúlt éveiben hihetetlen keveset beszélgetett, hiányzott neki. Nagyon-nagyon örült abban a pár órában, amit ott, a folyónál, a padon töltöttek, nem is figyelve arra, hogy milyen gyorsan telik az idő. Csak ők ketten voltak, akik csak úgy itták egymás szavait.