yoonmin novella.
Nap és Hold. Három szó, kilenc betű, és két semmitjelentő égitest. Ami igazán fontos, az közöttük húzódik el. A Hullacsillag, mely összeköti a két világot.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
☽ ✻ ☾
Az éjszaka leple csendesen hullott a városkára. A forró égitest még pofátlanul beragyogta az égboltot, ezzel a szivárvány színeire festve azt. Kék, lila, rózsaszín, narancs, piros; az árnyalatok egymásba olvadva követték egymást, az embereket teljesen elképesztette a természetet azon csodája, melyet minden naplementekor megcsodálhattak, sokszor mégsem tették. Viszont az a nap más volt.
A lemenő Nap tündökölt a vánszorgó Hold mellett. A hideg bolygó lassan átvette az irányítást, késő éjszaka már ő uralta a végeláthatatlan sötétséget, melyet szabad szemmel alig észrevehető csillagok pöttyöztek. A fénnyel szennyezett ég szinte teljesen üres volt, a legfényesebb névtelen planéták is csak halványan pislákoltak a Hold fényében.
A békés utcák csendjét léptek zavarták meg. A fiatal fiú testét fekete gúnya borította, kimerültségtől reszkető ujjaival görcsösen szorította a kezei közt pihenő távcsövet. Homloka előtt táncoló fürtjei takarták fáradt orcáját, melyen – a Holdfény miatt – lila tulipánok bimbóztak, íriszei alatti puha bőrt pedig nagy, fekete foltok keretezték.
Lustán emelte tekintetét a fekete égboltra, melyen egyedül csak a Hold járt keringőt, társai gondosan megbújva festették alá a gyönyörű táncot. Újabb sóhaj szaladt ki ajkai közül, azon a napon ezredjére; hihetetlen, hogy a legfontosabb éjszakán nem látszódnak a csillagok. Léptei halkan csengtek, kedvesen, mégis egyfajta ridegséggel vertek visszhangot a házak falai közt.
Ahogy egyre messzebb keveredett otthonától, attól a csúnya, levendulaszínű kertesháztól, aggasztó gondolatok tengere zúdult elméjére. A fekete bordák rejtekében pihenő ketyere heves tempót vett fel, s a mérgező mondatok közül kiemelkedett az az egy szó, amely keserű ízzel fertőzte meg nyálát; megszökött. Eszébe jutott édesanyja mérges, dühtől vörösödő szigorú arca, íriszei, melyek fenyegetően kémlelték őt, azután a férfi testtartása, mely igencsak árulkodóan közeledett minden este a fiatal felé.
Fejét megrázva űzte ki a gondolatokat elméjéből, egyetlen egy kivételével – a hullócsillagok soha nem hagyták nyugodni a fiút. Szíve mostmár nem kellemetlenül dübörgött tüdeje mögött; a planéták felé irányuló csodálat és szeretet lett úrrá rajta, ami még egy halvány mosolyt is varázsolt sápadt arcára.
Oxigénért kiáltó sikítások szöktek ki torkából, mikor éveknek tűnő percek után felért a város legmagasabb épületére. A Csillagvirágként becézett, rideg intézmény tetőjén hörögve csuklott össze, feketedő tüdejéből minden csepp levegő kiáramlott. A viháncoló, éles csillagok táncoltak lélektükrei előtt, nem tudta eldönteni, hogy most tréfát űznek belőle, vagy csak játszanak egymással.
A szenvedéssel telített, zaklatott csendet egy édes hang szakította félbe.
