hullacsillag

csillag

☽ ✻ ☾

Az aggodalommal telt, halkan csengő két szó visszhangzott a tetőn, ám mikor a fekete hajú fiú nem válaszolt, a szőke felső ajkába mélyesztette fogait. Félve lépkedett közelebb az idegenhez, kinek mellkasa még mindig oly' hevesen emelkedett, majd süllyedt, mintha alig kapna az éltető levegőből.

A szőke, fodrozott tincsek csiklandozták a másik arcát, ahogy a fiatal egyre közelebb hajolt a szenvedő fiúhoz. A fekete hajú arcán pihenő hideg pír, a mogyoróbarna szemeket keretező karikák, s az íriszekben megbújó fáradtság; a világos hajkoronával rendelkező tinédzser eszébe hirtelen csapott a felismerés. Dús, száradt vérrel foltozott ajkait mosolyra húzva segítette fel a szédülő fiút, aki a jéghideg érintésekre riadtan húzta össze magát.

— Yoongi?

— Jimin? — kérdezett vissza az idősebb, szemeit gyorsan járatta végig a másik arcán. — Veled meg mi történt?

– Csak a szokásos.

Az utolsó szó hallatán mind a kettő fiú megnémult. Szokásos; pontosan tudták, mire érti a szőke ezt a fura szót.

Az éj csendje ismét letelepedett elméjükre, mikor Jimin némán markolt a kimerült fiú ujjaira, s lassú léptekkel vezette a sárga takaróhoz. Egymás mellett heverve kémlelték az eget, melyen a névtelen planéták ezrei ragyogtak, szinte kacagva úsztak a Hold fényében, élvezve a két fiútól kapott figyelmet.

— Hogy–hogy itt vagy? — törte meg a csendet Yoongi, világosbarna lélektükreit a szőke fiú elcsúfított arcára vezette, míg a másik csak egy hálás sóhajt hallatott. Kifejezetten ki nem állhatta azt a féle némaságot, melyben érződnek a kikívánkozó, soha ki nem mondott bűvös szavak.

— Ha jól emlékszem, ma van az éjszakája annak, mikor Hullacsillagokat lehet látni — válaszolt bizonytalanul Jimin, a kegyes hazugság súlytalanul bukott ki ajkain, hogy tovább lebeghessen, lassan megfertőzve a csillagokat. Yoongi bozontos szemöldökei értetlen hullámba futottak, elméjében színes kérdőjelek ezrei bukkantak fel.

— Hullacsillag?

— Anyukám mindig így hívta a Hullócsillagokat — a szőke fiatal, sebekkel torzított orcáján egy szomorú mosoly pihent meg, ezzel alig észrevehető, égető rózsákat növesztve Yoongi orcájára. — Te is ezért vagy itt, igaz?

Néma bólintás, és újra a kínzó szavakkal tarkított csend, mely mindkettőjük szívét hangos dobogásra kényszerítette. Alig pár centiméter választotta el a két testet egymástól, mégis olyan érzés kerítette őket hatalmába, mintha fényévekre lennének a másiktól. Jimin lassan hunyta le szemeit, ahogy befurakodott zavarodott elméjébe a keserű gondolat; akárcsak a Nap, és a Hold.

Egy égbolton ragyognak, az egyik mégis éjszaka tündököl, míg a másik nappal. Az a kevés óra, egy naplementényi idő az, amit együtt töltenek, viszont egymáshoz érniük tilos. Olyan ez, mint a tiltott gyümölcs; azután vágyódnak a legjobban, amit lehetetlen elérni.

— Hiányoztál — szólalt meg Yoongi, mély hangjában zaklatott szerelem lakozott, a jelentőségteljes szó könnyedén esett ki száján. Mondhatni, bele sem gondolt a következményekbe.

A két fiú tekintete hosszúra nyúlt másodpercek múlva fonódott csak össze, ám mikor ez végre megtörtént, mindkettőjük arcán gyengéd mosoly terült el. A szőke fiú valósággal ragyogott a Hold fényében; szebben és fényesebben, mint bármelyik Hullacsillag. Éjfekete pupillái mögött megbújó, sötétbarna lélektükreiben élesen csillantak meg a névtelen bolygók, szinte kiolvasható volt a Göncölszekér formája. Yoongi tekintete egészen más volt – az övét nem tarkították csillagok ezrei. A világosbarna, karamellel pettyezett íriszekben a Hold gömbölyded alakja ragyogott, szerelmes pillantásokkal jutalmazva Jimint, ki csak mosolyogva hunyta le hideg könnyekkel áztatott pilláit.

— Te is nekem, Yoongi... — súgta halkan a szőke, puha ajkai fájdalmasan húzódtak mosolyra, ám mikor a másik fiú érdes ujjbegyei simítottak végig az ütések miatt tarka orcáján, bordái közt keserű melegség áradt szét. Egy Hullacsillag pont ezt a pillanatot tartotta a megfelelőnek; fürgén folyt végig az égbolt sötét vásznán, fénye beragyogta a két tinédzser arcát. — Te is nekem.

VÉGE.