hullacsillag

a

☽ ✻ ☾

A házból ismét vérfagyasztó sikítások hallatszottak; a városka lakói tudták, hogy a nappali ismét csatatérré alakult. A szobában pislákoló, apró fény világította meg az apuka arcát, viszont ebben a homályban is látszódtak rémisztő elégedettséggel telt íriszei, ahogy a padlón heverő fiára pillantott.

A fiú szép arcán alig maradt hófehér bőr. Orcája nagy részét levendula– és ibolyarét borította, mely fájdalmasan lüktetett, mégsem szólt egyetlen szót sem. Sebes ajkait egymásnak préselve várta meg, míg a bántalmazó eltűnik a ház csendjében.

Sántítva sietett fel az emeletre, ahol szintén rejtélyes félhomály uralkodott. Fogai közt szívta be a levegőt, remegve nyúlt az ablak kilincse után, ám ki sem kellett nyitnia, hogy a látvány melegséget árasszon szét széndioxiddal telt tüdejében. A késői délután égboltján mind a kettő égitest ott ragyogott, egymásra nevettek, látszottak a szerelmes pillantások, melyeket egymásra vetettek, mégsem merészkednek közelebb egymáshoz.

Amint a friss levegő újra megtöltötte bordáit, s kellemes, rózsákkal tarkított indák csavarodtak azokra, szemeit lehunyva kapaszkodott meg a párkányban. Az enyhe szél gyengéden libbentette fel aranyosan csillogó, szőke tincseit, ezzel felfedve az utcán sétálgató városlakóknak arcát, melyen hideg színű virágok bimbóztak, a forró, szinte égető pír helyett.

A nyári szellő olyan gondolatokat hordozott magával, melyek valósággal megrémisztették a fiút – mégsem ijedt meg tőlük. Kíváncsian pillantott le ablakából, felmérve az emelet, és a kipusztult kert közötti távolságot. Annyira nem sok.

Parányi talpai halkat puffanva érkeztek a talajra, a hirtelen eséstől előrebukva harapott nyelvére, melyből azonnal ömleni kezdett a fémes ízű, meggyvörös folyadék. Egy fájdalmas, ámde boldogsággal fűszerezett mosoly költözött megtépázott ajkaira, ahogy körbetekintett az általa pusztának csúfolt kertben.

Léptei vidáman zengték be az utcákat, a felnőttek íriszeiben a sajnálat lángjai lobbantak fel, ahogy a fiú arcát kémlelték. Mind tudták, hogy mi folyik abban a házban, ám egyikük sem szólt semmit. Hallgatag sajnálatos és bocsánatkerő szavak repkedtek a szőke fiatal felé, ki inkább meg sem hallotta a szánakozó mondatokat. Hiszen mit tudna kezdeni velük?

Csíkos pólója alá befurakodott az augusztus hűvös szele, mely apró, csillagokhoz hasonlítható libabőröket hagyott bőrén. Fogait összeszorítva pillantott fel a fekete égboltra, amin már csak a Hold ragyogott, magányosan. A halványan csillogó, apró bolygók ugyan körülvették, a hideg égitest mégis a Nap után vágyódott, a reménytelen várakozás pedig könnyeket csalt a tinédzser szemeibe.

Heves, levegő után való kapkodása töltötte be a csend által okozott űrt, mikor reszkető lábait egymás után pakolva lépkedett a Csillagvirág tetőjén. A cigarettázásra kijelölt hely láttán undorodó fintor torzította sebekkel gazdagított orcáját, s mikor felvillant előtte édesapja valója, miközben a mérgező rudat kecsesen emeli el ajkaitól, dühösen fordította fejét az égbolt felé.

Halk nézelődését szenvedő zihálás zaja szakította félbe. Az oxigénért kiáltó sikolyok miatt a szőke fiatal szíve azonnal hangos dübörgésbe kezdett, a hörgés mellett szíve dobbanásai zengték be az éj csendjét. Feketén ragyogó szembogaraival kíváncsian nézett körbe a tetőn, ám mikor tekintete megakadt a betonon kiterült, levegőért kapkodó fiún, aggodalmasan szólalt meg.

— Jól vagy?