Csábító szerelem/ Dramione ship

Pánik

A nagyterem a diákok hangjától volt zajos. Páran még el-el bóbiskoltak a tányérjaik felett, hisz nemrég volt ébresztő. Akik maguknál voltak, azok mind a nagy kviddics meccsről beszéltek. A mardekár és a griffendél csapatai mérkőztek meg aznap. A csata óta ez volt az első tusa, így érthető volt a nagy feszültség a tanulók között. Mindenki próbált fogadni, hogy vajon melyik csapat fog nyerni. A két egymás ellen küzdő ház nyilván valóan magukra szavazott, míg a hollóhát hosszas számítások után tette le a voksát, a hugrabug pedig csak jól akarta magát érezni.

A csapattagok meglepően ingerlékenynek látszódtak aznap reggel, kivéve egy embert. Draco unottan és kissé sápadtan ült a helyén a reggelién nyammogva. Egyik kezével az állát támasztotta, míg a másikban a villával turkálta a tányérján lévő maradékát. Azt hihette volna az ember, hogy a mardekárost nem érdekli a meccs, pedig éppen ellenkezőleg volt. Rettegett az aznapi szereplésétől. Félt, hogy nem fog jól teljesíteni a pályán. Olyannyira tartott a mérkőzés végkimenetelétől, hogy már lassacskán pánik rohama lett. Megakarta nyerni a versenyt. Nem csak a csapatának, hanem magának is. Érezni akarta, hogy még jó valamire. Hogy nem csak egy haszontalan gyerek, aki arra kárhoztatott, hogy apja nyomdokaiba lépjen.

A fejében hatalmas hangzavar volt ami nem látszott csillapodni. A hangok csak egyre hangosabbak és hangosabbak lettek. A fiú összeszorította szemét, úgy gondolta az majd segít a helyzetén, de nem. A robaj úgy tűnt csak erősödni fog. Hirtelen állt fel a padtól, majd elnézést sem kérve társaitól caflatott ki a nagyteremből. 

Minél előbb ki akart jutni a friss levegőre. Egy olyan helyre, ahol alig vannak diákok, így a bagolyház felé vette az irányt. Szinte már futott a célpontja fele. Kezei remegtek, hiába akarta megállítani őket. Tüdejébe alig jutott levegő a pániktól. Gyomra szaltókat vetett és azt gondolta, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. Megérkezve csak annyira volt ideje, hogy megkapaszkodva leültesse magát az egyik lépcsőfokra, hiszen lábai felmondták a szolgálatot. Egy roncs volt.

Roncs.

Milyen ironikus. Egyetlen szó, amivel Dracot tökéletesen lelehet írni. Egy roncs, nem több. Tönkretették. Hogy kik? Mindenki. Az apja, Voldemort, a halálfalók, Potter és vörös barátja, még Hermione is. Aki csak ismerte, mind belerúgott a fiúba. De ő sem ártatlan. Olyan dolgokat tett, amiről más még csak álmaiban sem hall. De hisz megkövetelte a nagy úr, nem igaz? 

Életben akart maradni, és ez volt a legnagyobb bűne.

A mardekáros fiú hátrébb hajolt, így a jobb kezét egy magasabb lépcsőfokra téve támaszkodott meg, míg a ballal a hasát fogta, reménykedve, hogy háborgó gyomrát csillapíthatja. Mellkasa fel le járt a sűrű levegővételtől. A feje még mindig hangos volt a sok ricsajtól. Különbözőek voltak, nem is tudta kihez tartoznak azok. Ám egyet betudott azonosítani, mind közül a leghangosabbikat. Csak úgy őrjöngött a fejében. Tizennyolc életéve alatt volt is ideje megtanulni kihez tartozik az a hang. A legszörnyűbb emberhez, akivel valaha is találkozott, az apjához. 

Egy reccsenő faág zaja szelte át a bagolyház csendes udvarát. Draco felkapta a fejét, mi miatt szédülni kezdett, és a hangok is jobban rákezdtek. Hermione göndör haja bukkant fel a semmiből. A lány érdeklődve vizslatta a fiú sápadt arcát, kíváncsi volt mi lehet vele.

Az érzelgős beszélgetésük óta már több mint két hét is eltelt. Miután aznap este elváltak útjaik feltűnő módon kerülték egymást. Úgy vélték a másik hátba fogja szúrni őket, amiért ilyen nagy titkot osztottak meg egymással.