- Kami! Siess már, menni kell misére!
- Egy pillanat, mindjárt megyek. - szóltam türelmesen a testvéremhez, mikor éppen kontyba kötöttem lángvörös fürtjeimet.
Szép, nyári vasárnap reggel pirkadt, tehát indulni kellett a vasárnapi Istentiszteletre.
- Indulhatunk, lányok? - szólt édesanyám hangosan, mégis lágyan simogató hangja.
Édesanya sosem szólott keményen, ha nem volt rá nyomós indoka. Szóval megmosakodtam, felöltöztem és csatlakoztam a templomba indulókhoz. Egyszer csak megláttam a legjobb barátnőm, Anitát és odasiettem hozzá. - Látom, már megint sikerült későn felkelni! - szólt hozzám, miután megpillantotta az enyhén gyűrött arcom. - Én meg azt látom, hogy már köszönni sem tudsz! - Jól van na, tudod, hogy vicceltem. - Helyes! - mondtam kissé sértődötten - Amúgy, hogy van a macskád? Jobban lett? - Igen, sokkal jobban. Tényleg nagyon köszönöm az orvosságot! - Igazán nincs mit!...
A templomban fél kilenckor harangoztak misére, ami általában irgalmatlan hosszúnak tűnt számomra. Már majdnem elaludtam, mikor István tiszteletes úr utolsó szavai megütötték a fülem: - "Ne akadjon közted senki, ki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bűbájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, az utálat tárgya az Úr szemében. Majd intelmével mindenkit elengedett Isten hírével. Felálltam és a tömeggel együtt a bejárat felé araszoltam. Mikor kiértünk tíz órát ütött az óra. Miután hazaértünk megetettem a macskámat, Ánízst és összekészítettem a szükséges kellékeimet a szőtt kosaramba, amit szegény üköreganyámtól kaptam, még mikor annyira pici voltam, hogy elfértem benne ülve. Szerettem a ükit, akinek nem volt meggyógyíthatalan lélek, legyen az ember, vagy állat. Elhúnytnak hitt állatok keltek új életre a kezei között. Mindenkivel kedves, odaadó és önfeláldozó volt... mindhalálig. Kereken száz éves volt, mikor ütött az órája, de még akkor, száz évesen is élettel teli, tüzes tekintete volt. Tiszteletre méltó, amilyen egyész életében képes volt maradni, mert ő volt a legnagyszerűbb, legcsodálatosabb női példa, akit csak elképzelni tudok, a mai napig. De sokan e képességei miatt vajákosnak, mágusnak, boszorkánynak tartották. A kosaramat letakartam egy darab ruhával, majd, mikor kittetem volna a lábam az ajtón, Ánízs a nagy, sóvárgó, sárga szemeivel a szemembe nézett... Tehát fogtam a macskát és a kosaramba gyömöszöltem az immár jókedvű, fekete jószágot. Magamra borítottam fekete csipkekendőmet és nagy sietve elhagytam otthonomat. A mindennapi munkahelyem felé vettem az irányt, az Tisza partja felé. Út közben nem álltam szóba senkivel. Csak egy embernek köszöntem: a falubeli kovács fiának, Jakabnak. Nem sokkal később odaértem a Tisza parti, fáktól rendesen eltakart, rusztikus fakunyhóba...
YOU ARE READING
A szegedi gyógyfüveslány története
Historical Fiction1725-öt írunk. Az 1710-es és '20-as években Szeged városát az aszály sújtja és ezt az ördög ágyasainak, a boszorkányok művének tartják, ezért megkezdődnek a magyar boszorkányperek. Főhősnőnk, Harsányi Kamilla titokban gyógyfüveket árul és jövendöl...