Bűntelenül

2

Cormac

Utálom, ha megzavarnak. Az utálom, talán ki sem fejezheti, hogy mennyire feldühít, amikor félbe kell szakítanom valamit és hátra hagyni csapot, papot. Ami pedig olaj a tűzre, hogy ezt hajnali három negyvenötkor kell megtennem.

Az északi részleg fejvesztve futkos jobbra balra, minden kis zegzugot átkutatnak, de senkit sem találnak.

- Kapcsoljátok be a fűtést! Lehet, hogy a szellőzőrendszerben van. – mondja Scale, a maga velős, mogorva módján az adóvevőbe.

Én, egy hulla nyugodtságával sétálok el a dolgozószobámig. Az álom pillanatok alatt kimegy a szememből és egyre ingerültebb és ingerültebb leszek, ahogy közeledem felé.
Betört és ha el szeretne venni valamit, azt csakis innen tudja elvenni, hiszen az egész életem ebben a helyiségben van. Sztoikusan hümmögök egyet a gondolatra. Elvenni? Sok sikert hozzá!

Lekapcsolom a villanyokat és helyet foglalok az egyszerű, nagyaputól örökölt Chesterfield karosszékemben, hátradőlök és összekulcsolt kezekkel várom, hogy történjen valami. A csönd kissé kellemetlen, amolyan vihar előtti némaság, ami később majd hatalmas port kavar.

Mióta az eszemet tudom a pénz foglalkoztat. Megrögzötten hajkurásztam a pénzt egészen kicsi korom óta. Mindig eladtam a matchboxaim, uzsoráztam az iskolában, a büfé mögött, füvet árultam esténként míg középiskolás voltam, a lényeg, hogy mindig volt egy kis megtakarított mocskos pénzem. Nagyon nem volt más választásom, hiszen az otthoniak szartak bele egy nagyot, de nem mondom, hogy tisztességes munkával nem kereshettem volna meg. Egyszerűen a bűnözéshez értek. Ez az, ami foglalkoztat és ez az, ami híressé tett. Ennek köszönhetem mindenemet. Rossz ember vagyok? Na és? Rossz dolgokat tettem? Nem azt tesszük mindannyian? Ez itt Chicago. Egy rablás majdnem olyan, mintha az ember elmenne vásárolni a kisboltba. Mindennapos.

A hírnév már más. A hírnév és a pénz elegye visz el a Bestiáig. A hatalomig, amire annyira szomjaztam kis srácként. Nem fogom hagyni, hogy csorba essen a hírnevemen, mert az egyet jelent a röhejességgel, ami tiszteletlenséget eredményez a nagykutyák körében. Nem vagyok hajlandó egy senkiházi kis tolvaj utánzat miatt elviselni, hogy megalázzanak.

Bár...el kell ismerjem, nagy bátorságra és ügyességre vall az, hogy bejutott a házamba. Ez az épület a rablók és betörők legrosszabb rémálma, ő mégis valahogyan átfurakodott a rendszeren és itt ólálkodik. Talán az ő hírneve sem vehető semmibe, sőt! Gazdagokat rabol ki, még hozzá olyan felső osztályba tartozó gazdagokat, akiknek még a seggében is van egy biztonsági őr és külön fegyverraktárjuk van a fészerben. Pont, mint nekem. Nem tudom, hogy most megtisztelve, vérig alázva vagy pokolian frusztráltnak érezzem-e magam.

Zajt hallok a szellőző felől. Igaza volt Scale-nek, talán kijár neki ebben a hónapban egy kis bónusz. Jó szeme és érzéke van az ilyesmihez, ezért is alkalmazom.

Pár másodpercig elnémul a dübögő hang, minden bizonnyal körbekémlel, hogy van-e valaki a helyiségben. Szerencsémre teljesen árnyékos helyre esik az én szeretett karosszékem, így nem kell összehúznom magamat. Fogalma sincs róla, hogy ott vagyok. Az ölemben pihentetett Beretta selymes hűvössége enyhíti a frusztrációmat. Talán mégsem lesz ez annyira rossz este.

Az első, ami szemet szúr, az az alakja és a termete. Nem lehet, hogy ez az ember férfi. Túlságosan alacsony és nőies ahhoz, hogy férfi legyen. Ez megmagyarázza a szellőzős dolgot is, kihasználta a helyzetet, hiszen befér.

A következő a mozgása. Kecses, de mégsem túl lágy vagy hanyag, tele van fegyelemmel és önmegtartóztatással. Tetszik, hogy komolyan veszi, amit csinál. Egy percre sem lankad a figyelme, folyamatosan ugrásra kész, pont, mint egy macska.