Bűntelenül

4

A három férfi dermedten figyel engem, ahogy besettenkedem a lakásom ajtaján és intek nekik, hogy maradjanak csöndben. Halkan követnek engem, kezük a fegyverük után kutat, majdnem úgy néznek ki, mint azokban a James Bond filmekben a főgonosz testőrei.

Nyomát nem látom betörésnek, de ez nem tölt el nyugalommal és megelégedéssel. Ahogy előre haladok, át a szűk és áporodott szagú folyosón, be a nappalinak alig nevezhető kis részlegbe, egy tűzpiros bőrkabátra leszek figyelmes. Egyszerűen csak le van dobva a földre.

Ez a hanyagság csak egy emberre volt jellemző az életemben.

Ahogy körbe tekintek a nappaliban egy pár magassarkúba botlom, tutira kínaiból van, de minden bizonnyal húsz centit dob a viselőjén. A konyhában csapódik az aprócska hűtőm ajtaja, amitől azonnal felmegy bennem a pumpa és franciául káromkodni kezdek.

- Va te faire enculer... Maman? – az utolsó szót szinte dühöngve kiáltom a konyha felé, mire elődugja a fejét édesanyám és széles, undorító vigyorral a képén kilép onnan.

- Ma petite fille! Bonjour! Hát így köszöntöd rég nem látott szülőanyád? – mondja eltúlzott drámaisággal és máris a nyakamba borul. Legszívesebben képen törölném ezt a némbert, amiért a közöttünk lévő rokonságra hivatkozik.

Anyám érdekes ember, ha demokratikusan akarok fogalmazni. Külsőre nagyon egyformák vagyunk, majdnem ugyanúgy nézek ki, mint ő, annyi különbséggel, hogy neki barna szeme van és csupa ránc az egész arca. Az ember azt gondolná, hogy egy az ötvenes évei közepében járó nő nem lehet túlságosan lestrapált még, de ezzel nem tudok egyetérteni. Camille Marron úgy néz ki, mint egy hulla, akit most húztak elő a koporsóból és vastagon kisminkelték. Az egykor ruganyos, aranyszín bőrt felváltotta az állástalan és falfehér borzalom, szemei alatt évtizedes fekete és kék színben játszó karikák ülnek, ében hajában ősz foltok tűnnek fel itt-ott és ezt a hátborzongató összképet csak rontja a ruhatára. Testre simuló fehér farmert és fekete, köldökig dekoltált blúzt vett fel. Igaz, a kurvák szeretik kinyilvánítani azt, hogy kurvák, de ez az összeállítás még nekem is sok.

Lerázom a kezeit magamról és gyilkos pillantások közepette nekiesek.

- Ki a jó büdös franc engedett be ide téged és mit keresel egyáltalán Chicago-ban?

A kérdéseim süket fülekre találnak, anyám hozza a szokásos formáját és tudomást sem véve rólam a mögöttem álló három hústornyot bámulja.

- Be sem mutatsz ezeknek a jóvágású fiatalembereknek? – kérdez vissza sipítozva. Az utolsó két idegszálamon táncol ez a nőszemély. - Egyébként a házmester mondta meg hol rejtegeted a pótkulcsaid. Komolyan, az orchideák virágágyása volt a legjobb ötleted, Bryar?

Összerezzenek, ahogy kiejti a nevemet. Azt hiszi, ezzel a képembe vághatja, hogy hozzá tartozom, hogy ő adta ezt nekem és hatalma van felettem, de azok az idők már elmúltak. 

Megfordulok és bármennyire is érzem magam hülyén, bocsánat kérően nézek a fiúkra. Carp a homlokát vakargatja, Fox a haja takarásából nézegeti anyámat szemmel látható undorral az arcán, Scale pedig egyszerűen csak fittyet hány az egészre és siettetni kezd.

- Hol vannak? Nem érünk rá a bájcsevejre!

- Csak nem egy édesnégyest zavartam meg, enfants? - érdeklődik anyám somolyogva. Azonnal ki kell őt innen tessékelnem.

Mély levegőt veszek, elszámolok háromig és anyámhoz fordulok.

- El kell menned, nagyon nem alkalmas most ez az időpont a hülyeségedre. Nem tudom, miért jöttél ide, de ha nem húzol el nagyon gyorsan, rendőrt hívok és elvitetlek illetéktelen behatolásért és zaklatásért!