i do it for you ⁽ˢˢ⁾ ✔

part fifty-four

És igen. Sikeresen elvégeztem az utolsó évemet is. Nagyon nagy köszönettel tartozom anyunak és Sebastian-nek, amiért egész tanévben támogattak engem, fizikailag és lelkileg is. Ha ők nem lettek volna, én tutira belerokkantam volna a sok tanulásba, ugyanis baromira belehúztam végzősként.

Kicsit megrémiszt a tudat, hogy kijártam a sulit, és hogy ezek után nem fog a mindennapi teendőim közé tartozni a tanárok kiabálásának hallgatása, vagy az osztálytársak kiborulása amiért megint dolgozatot kell írnunk valamiből. Elveszettnek érzem magam, de Sebastian állandóan azzal nyugtat, hogy neki vannak kapcsolatai és segít majd elhelyezkedni munkaügyileg, de akkor is ráparázok az egészre...

A sulinak vége, nekünk pedig tényleg nem kell már többet titkolóznunk senki előtt. Ezért is döntöttünk úgy, hogy több mint 1 év együttlét után összebútorozunk. Nem szerettünk volna új lakásba költözni, legalábbis még nem, így hát szimplán az én cuccaim kerülnek át Sebastian házába. Anya egyébként belement, hogy összeköltözzünk. Nagyon sok könnyet ejtett, amiért az ő drága egyetlen kislánya kiköltözik, de végül megbékélt a tényekkel.

A költözködés sajnos eléggé szétcsúszott, ugyanis már napok óta borzalmasan éreztem magam. Eszem ágában sem volt orvoshoz menni, mert úgy voltam vele, hogy tuti összeszedtem valami nyavalyát, majd elmúlik, nem volt kedvem összevissza mindenféle gyógyszert bevenni, hogy aztán semmit se használjanak. Végül aztán Lily erőszakolta rám, hogy menjek el dokihoz, miután már vagy másfél hete nem javult az állapotom. Szerencsémre a háziorvosom szabadságon volt, így hát kocsikázhattam át a kórházba, hogy valaki megnézhesse mi a bajom. Meg kell hagyni, nagyon kellemes volt úgy vezetni, hogy azt éreztem szétrobban a fejem, és hogy mindjárt telibe rókázom a kormányt, de megcsináltam.

A kórházban aztán 1 óra ücsörgés után végre behívtak, majd miután közölték, hogy nem tudják mi van, elvisznek ultrahangra, hátha ott kiderül, újabb kis híján 1 órás várakozással találtam szembe magam. Pokolian fáradt voltam már, legszívesebben hazamentem volna, hogy aztán aludhassak egy jót, de erre nem volt lehetőségem.

Az ultrahangról hazafelé tartva, folyamatosan az elmúlt jó pár óra gyötredelmei jártak a fejemben. Alig vártam, hogy hazaessek és végre lepihenhessek. Nem voltam jól, cseppet sem. És erre még rátett egy lapáttal az orvos közleménye. Feszült voltam, kétségbeesett és féltem Sebastian mit fog szólni.

Hazaérve aztán leparkoltam a kocsit a garázs feljáróra, majd a táskámat és a kórházban kapott papírköteget felnyalábolva, bevonszoltam magamat a lakásba. Seb éppen valamit pakolászott, majd amint meglátott azonnal lerohamozott.

- Úgy sajnálom, hogy nem tudtam elmenni veled a dokihoz, de ezek a hülye gázszerelők még vagy másfél óráig itt szerencsétlenkedtek, én meg nem hagyhattam itt őket, mert ki tudja mit csináltak volna itt nekem - hadarta el miközben bocsánatkérőn nézett rám.

- Semmi baj, ne törd magad ezen - mosolyogtam fel rá.

- Mit mondott az orvos? - érdeklődött.

- Hát igazából a kórházba kellett mennem, mert az orvosom nem rendel a héten - vázoltam fel a dolgokat.

- És tudtak valami érdemlegeset mondani? - ráncolta a homolkát.

- Seb, szerintem ülj le... - kísértem a kanapé felé.

- Ekkora a gond? - pislogott riadtan.

- Én... - vettem egy mély levegőt mielőtt folytattam volna. - Én terhes vagyok - böktem ki, félve a reakciójától. A férfi először azt sem tudta, hogy mit reagáljon, majd miután hatalmasra nyílt szemekkel és tátott szájjal felnézett rám, felugrott a kanapéról és szorosan karjaiba zárt.

- Apa leszek - suttogta meghatódva, én pedig a kijelentésére egyből elpityeredtem. - Apa leszek... - ismételte meg. Alig hitte el, hogy tényleg az lesz.

- A legjobb apuka leszel - néztem rá könnyektől fátyolos tekintettel.

- Ez annyira csodás - fogta kezei közé az arcomat, majd lágyan megcsókolt. Miután elváltunk egymástól, leguggolt elém, kezeit pedig a hasamra vezette. - Helló kispajtás. Itt apa beszél. Képzeld, még meg sem születtél, de máris imádlak. Szeretnék jó apukád lenni, úgyhogy majd veszek sok kézikönyvet, amit aztán majd tanulmányozhatok. Remélem szeretni fogsz minket, mert mi nagyon szeretünk téged - fejezte be a monológját, majd nyomott egy puszit a pocakomra.

- Annyira jó ember vagy - szipogtam miközben letöröltem a könnyeim.

- Életem - egyenesedett fel. - Ne sírj - biggyesztette le ajkait. - Nem szeretem ha sírsz.

- De tudod, hogy érzékeny vagyok és most meg még itt vannak ezek a hülye hormonok - hadonásztam. - Nem szeretek sírni...

- Ki szeret? - kérdezte halkan nevetve.

- Hát biztos van olyan is - húztam a számat. - Fáradt vagyok. Megyek ledőlök egy kicsit - mutattam a szoba felé. - Jössz?

- Persze. Elfáradtam a dirigálásba - kulcsolta ujjait az enyémekre.

- Gondolom nagyon örültek annak, hogy parancsolgatsz - kuncogtam magam után húzva őt a háló felé.

- Hát nem is tudom. Vágtak érdekes fejeket - emlékezett vissza. - De megcsináltak mindent amit kellett, szóval semmi gond.

- Ez a lényeg - bólogattam, majd befeküdtem a puha ágyba. - Holnapra mi a terv?

- Pakolászok - bújt be mellém. - A többieknek mikor mondjuk el? - simította kezét a hasamra.

- Amikor alkalmasnak érezzük - feleltem.

- Lynn - nézett rám komolyan. - Köszönöm.

- Hé - csúsztattam jobbomat az arcára. - Tudod, hogy semmit nem kell köszönnöd.

- Szeretlek - mosolyodott el.

- Mindennél jobban - nyomtam egy puszit az orra hegyére, majd fejemet a vállára hajtva, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kikapcsolni az agyam. Nem nagyon jött össze, ugyanis most kezdtem felfogni igazán a helyzetet, miszerint terhes vagyok, és 9 hónap múlva már a kezemben tarthatom majd a kisbabám. Eszméletlen boldog voltam, és az, hogy Sebastian-nel osztozhattam ebben az örömben, az felülmúlhatatlan volt. Nincs a világon jobb érzés ennél, és mostmár tudtam: Teljes az életem.