Reménysugár

Vallomás

Végignéztem a tükörképemen. Valószínűleg eddig ez volt a legegyszerűbb ruhám. Fehér színű volt, magas nyakú, földet seprő. Tartozott hozzá egy függönyszerű kendő, amit a karomra terítettem. Hajamat egy magas kontyba fogták, pár tincs szabadon lengedezett az arcom körül. Sminkem erőteljes lett, de mégis szolid. Életemben ez volt az első alkalom, amikor azt mondtam, hogy tetszek magamnak. Ebben a fehér ruhában nagyon hasonlítottam anyura, ebben a pillanatban sokkal jobban, mint apura. Halk kopogást hallottam majd az ajtó kinyílt és Dani lépett be rajta. Megtorpant és csak nézett rám különös szemekkel. Nem fordultam meg, annyira remegett a lábam, hogy szerintem meg se bírtam volna mozdulni. A tükörképét figyeltem, ujjaimmal idegesen babráltam a kendővel miközben vártam. Nem tudom mire, de vártam. Talán arra, hogy hozzám lépjen és megcsókoljon, vagy arra, hogy mondjon nekem valamit, de ő csak állt egy helyben és engem nézett. Nagyot nyelve sütöttem le a szemem és lassan megfordultam.

- Na, mit szólsz? - szólaltam meg idegességtől vékony hangon.

- Mit szólhatnék? - kérdezte vissza.

- Nem áll jól igaz? Hülyén festek - fordultam vissza a tükör felé.

- Nagyon is jól áll - mondta csendesen. - Irtó szerencsés lesz az a férfi, aki majd egy ilyen ruhában láthat téged az oltár felé közeledni.

A szívem a torkomba ugrott, arcomra pír költözött, lélegzetem el-elakadt.

- Az még a jövő zenéje - motyogtam miközben nem tudtam, nem a szemébe nézni.

Nem képzelődtem, láttam a szemében, ott volt a szemében az a csillogás. Még soha senki nem nézett így rám. Mintha a tekintetével mélyen magába akarta volna inni a látványt, mintha ő is ugyanazt érezte volna, mint én. Megfordultam, muszáj volt rendesen a szemébe néznem. Muszáj volt tudnom, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Egymás szemébe néztünk, engem pedig átjárt a melegség. Buta dolog lenne tőlem azt hinni, hogy viszontszeret? Lehet az én életem tündérmese? Jár nekem a tündérmese?

- Bogi...

- Igen? - kérdeztem hevesen verdeső szívvel.

Dani az ajkába harapott majd hozzám sétált és megállt előttem. Felnézetem rá, elvesztem a tekintetében. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a teste melegét.

- Édesanyád nagyon büszke lenne rád - szólalt meg végül mire könny szökött a szemembe és éreztem, hogy átjár a csalódottság.

- Gondolod? - sütöttem le a szemem.

- Tudom! Egy ilyen lányra mindenki büszke lenne.

- Apa nem.

- Apudnak idő kell, hogy feldolgozza ezt az egészet.

- Mennyi? Ugyan mennyi?

- Bogi... tudom fontos neked, hogy édesapád támogasson és támogatni is fog, amint belátja, hogy neked ezt kell csinálnod! Hogy te erre születtél!

- Néha az az érzésem, hogy csak te hiszel bennem - haraptam az ajkamba.

- Nem, nem csak én, de én vagyok az, aki a legjobban hisz benned! Már akkor láttam benned a lehetőséget mikor először énekeltél nekem.

- Te nem tartod furcsának, hogy az elején mennyire utáltuk egymást most meg... most meg... szóval barátok vagyunk.

- Én nem utáltalak, csak nem értettelek téged - jelentette ki.

- Nos, én utáltalak - vontam meg a vállam.

- Vettem észre - nevette el magát.

- De, csak azért mert tesi tanár voltál, meg egyáltalán nem tűntél szimpinek. Kinézet ide vagy oda, ki mertem belőled nézni, hogy élvezed, ha a diákok szenvednek.