Just look at the clouds /szünetel/

2.

Hű...
Egy színpad...
Üvöltöző közönség...
Fények...
Mindenki azt kiabálja...
Szék?...
Mi?
Ja neeeem!
Azt kiabálják Sage...

De miért?

Kisétáltam a színpadra.
Mindenki sikítozik...
Te jó ég!
Ők NEKEM kiabálnak.
Ooo jajj!
Most... mégis mit kéne tennem?
Van itt egy mikrofon, de csak nem akarják, hogy énekeljek... pfff... ki akarná azt?
Talán ők?
Áhh dehogy!
Vagy még is?
Ez nem lehet valóság!
Mi bajom lehetne?
Rendben van.

Oda léptem a mikrofonhoz! Mindenki elcsendesedett! Eleinte csak halkan, majd mikor meggyőződtem róla, hogy minden úgy történik ahogy történnie kell (pl.: megszólalt-e egyáltalán az aláfestő zene) bátrabban kezdtem énekelni. Csodás volt. Az egyik részem már nem is ott tartózkodott... már valahol máshol...elengedtem a sok stresszt és hagytam, hogy magával ragadjon a zene!

Hirtelen jött az érzés, a tudat ami mindent elront...
Ez csak egy álom... erre is csak onnan jöttem rá, hogy éreztem valami hideget.

Mi a...?-kinyitottam a szemem és az fogadott, hogy fekszem a füvön az eső pedig zuhog...
Nagyszerű!
Gyorsan szedtem össze a cuccom, majd rohantam!
Nem tudom meddig aludhattam, de már sötétedett. Ne már!
Anyáék meg fognak ölni!

Szerencsére pár utcányira lakok onnan...
De így is bőrig áztam! Erre az is rátett egy adaggal, hogy a lábam borzasztóan fájt.

Miközben szaladtam, rájöttem, hogy ott a deszkám is. Azzal lehet gyorsabban haladok... vagy pont nem!
Inkább rápattantam és már száguldottam is!
Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy csúszik a talaj! Még jó, hogy hamar eszembe jutott! Jah? Nem is! Csak miután megakadt a deszkám kereke egy kőben. Szép nagyot estem...
Egy ideig csak feküdtem... össze kellett valahogy szednem magam!
Ó... Egy fej... felettem?
Egy kéz... elfogadtam, majd sikeresen felálltam.
Aucs... a lábam! Végig néztem magamon, hátha elhagytam egy végtagom! Mikor leporoltam magam és meggyőzöttem róla, hogy egyben vagyok felnéztem segítőmre.
Ouhh... Ez egy srác. Még hozzá egy elég helyes srác... várj mi? Göndör barna haja van, a vége kicsit szőke...
Gyönyörű mogyoró barna szemek... ó jajj! Mennyi ideje bámulom? És miért? És ő miért bámul?
Találkozott a tekintetünk.
Szerintem elpirulhattam, mert elmosolyodott...

Szedd össze magad Sage! Ez csak egy fiú, aki felsegített! Egy segítőkész totál cuki fiú... AKIT MÉG MINDIG BÁMULOK!!!

-Öhmm... izé... köszi!- kezdtem, de értetlen fejet vágott. Valami rosszat mondtam?

-Kérlek, angol?-mondta elég artikulálatlanul a szavakat! Már értem! Ő nem is magyar!
Gyorsan átváltottam angolra!

-Köszönöm!- csak ennyit tudtam kinyögni! Pedig nagyjából tudok angolul, de most még is...
Jajj ne már! Ennyire nem szoktak "elvarázsolni" a fiúk!
Szedd össze magad!

-Jól vagy?- törte meg a kínos csendet a srác!

-Persze! Minden oké! -gyorsan fel akartam szedni a cuccaimat amiket elejtettem!
Ő is lehajolt... ennek következtében összefejeltünk.

-Aucs! Jahjj! Annyira sajnálom! Nem akartam! Jól vagy?- kérdeztem és szerencsétlenül felálltam. Viszont mikor ráhelyeztem a súlyt a fájós lábamra (nem is tudom mit gondoltam), belehasított a fájdalom! Próbáltam elnyomni a jeleit, de így is észre vette, hogy valami nem oké.

-Merre laksz? Gyere, hazakísérlek! Mit keresel kint, ilyenkor a szakadó esőben? -kérdezte.

- Köszönöm! Hát... most nézhetsz hülyének, de elaludtam, miközben a felhőket néztem és arra keltem, hogy hideg van. -válaszoltam, majd végig gondolva a hülyeségem elnevettem magam.
-És te?

-Úgy volt, hogy találkozom a haverokkal egy közeli fagyizónál. Amire kijöttünk már ez volt és mindenki szaladt haza!- mondta, és jelezte, hogy nyugodtan támaszkodjak rá. Át karoltam a nyakát, majd szótlanul elindultunk, a sajnos közelben lévő házunkhoz.
Az utat csöndben tettük meg.
Se ő, se én nem tudtunk semmit sem mondani.

Az ajtóban mégegyszer megköszöntem a segítséget, majd elment.
Rendes srácnak tűnt...
Egész éjjel csak rá tudtam gondolni, nem is értem mi baj velem...
Hisz mennyi az esélye annak, hogy újra látom?