Just look at the clouds /szünetel/

1.

𝙷𝚎𝚕𝚕𝚘́ 𝚖𝚒𝚗𝚍𝚎𝚗𝚔𝚒𝚗𝚎𝚔! 𝙸𝚐𝚎𝚗, 𝚖𝚎𝚐𝚙𝚛𝚘́𝚋𝚊́𝚕𝚔𝚘𝚣𝚘𝚖 𝚎𝚐𝚢 𝚜𝚝𝚘𝚛𝚢𝚟𝚊𝚕... 𝙺𝚛𝚒𝚝𝚒𝚔𝚊́𝚔𝚊𝚝 𝚎𝚕𝚏𝚘𝚐𝚊𝚍𝚘𝚖. 𝙴𝚜𝚎𝚝𝚕𝚎𝚐𝚎𝚜 𝚑𝚎𝚕𝚢𝚎𝚜í𝚛𝚊́𝚜𝚒 𝚑𝚒𝚋𝚊́𝚔, 𝚜𝚣𝚘́𝚒𝚜𝚖𝚎́𝚝𝚕𝚎́𝚜𝚎𝚔 𝚏𝚎𝚕𝚝𝚞̋𝚗𝚑𝚎𝚝𝚗𝚎𝚔... 𝙹𝚘́ 𝚜𝚣𝚘́𝚛𝚊𝚔𝚘𝚣𝚊́𝚜𝚝!
✨Sage szemszögéből✨
Ne már.... Hétfő reggel... ki is szereti ezt? Válaszolok! Senki! Itt a soha meg nem fejtett kérdés... HA MINDENKI UTÁLJA, AKKOR MÉGIS MIÉRT TALÁLTÁK KI?
De... indítsuk jól a napot, mivel akkor jobb napom lesz... talán!
Csak pozitívan Sage!
Mint minden normális 14 éves, én is mentem iskolába! Itt van a közelbe, így mindig gyalog megyek. Most is így történt.

A suliba sok barátom van, de egyikükkel sem vagyok olyan jóba, mint Szonjával és Millievel.
Az osztályokban kisebb csoportokra osztódtunk az évek során, azon belül pedig mindenkinek volt legjobb barátja. Na igen! Ez a gond... nekem nem volt az osztályba legjobb barátom... nem is annyira bántam. Hiszen ha nem is itt a suliban, de ott van nekem Millie és Szonja. Délutánonként szoktam velük találkozni. Persze ha időm (és az ő idejük) is engedi. Millie magánsulis, de még így is tele van programokkal. Nem is csodálom! Szonja másik suliba jár.
Fogadni mernék, hogy ő is ilyen híres színész lesz, mint Millie. Csak még először végezni kéne az iskolával...
Na, de eltértünk a dologtól. Én amolyan tartalék vagyok az osztályba, ha valakinek nincs itt a Bff-je, hát itt vagyok én. Sokan mondják, hogy ez milyen rossz lehet. Ez nem igaz. Ugyan jó se, de olyankor jó, hogy van mellettem valaki.
A "csoportokról" annyit, hogy nálunk is megvan az a tipikus menők vagyunk, mert csak drága
cuccaink vannak, meg a csöndes, visszahúzódó csapat, mondhat bárki bármit, őket néha uncsinak tartom, kedvesek meg minden, de én amolyan pörgős vagyok... de majdnem kifelejtettük a főt! A csatlakozz hozzánk és híresebb leszel, meg mondom mit vegyél fel és mit ne, de persze csak tanácsként, mert jó fej vagyok! Na igen.... én itt vagyok... Nem, nem vagyok ilyen, csak az akinek megmondják mit vegyen fel... régen szoknyát hordtam... RÉGEN... nem is baj! Egy kis változás nem árthat! Most, hogy nagyjából mindent értetek (remélem), térjünk vissza a napomhoz!,!

Tesi óra...
Mit ne mondjak, nem a kedvencem. Néha kapok felmentést, de ez a nap nem ilyen volt. Ma nem hiányzott senki így a páros feladatoknál a tanárral voltam. Először röpiztünk (ezt még élveztem is) aztán jött a nehezítés... a fiúk focizni szerettek volna, így azt is kellett játszanunk. A baj csak az, hogy félek a labdától. Ez lehet viccesen hangzik... de jobban szeretem a kidobóst. Naaa... az már megy.
Ki is kaptunk a fiúktól, így a tanárnak valami büntetést kellett kitalálnia... persze valami "csodás" ötlete támadt ez ügyben!
Nem rég tettek fel pár rudat, amire felkell másznunk.
Semmi gond... hisz ez csak egy rúd... nem is annyira magas... nah jó! NAGYON MAGAS!
Kezdtem teljesen bepánikolni. Nagyon gyorsan vettem a levegőt. Ráadásul az inhalátorom sincs most nálam. Az végképp nem nyugtatott meg, hogy nekem kellett kezdeni.
Felugrottam, és húzni kezdtem magam. Lefelé le sem mertem nézni. Már majdnem a tetején voltam amikor megcsúszott a kezem és elengedtem a rudat.
Egy sikítás hagyta el a számat. Csak tehetetlenül zuhantam, és csukott szemmel vártam a becsapódást.... ami sajnos hamar be is következett. Volt olyan szerencsém hogy a tanár előtte odatette a szivacsot, de még így is nagyon megütöttem magam. Felkeltem, majd végig néztem az arcokon... volt aki meglepődött, volt aki rám se nézett, egyedül a tanár jött oda hozzám.
-Sage! Jól vagy?

-Persze, minden rendben!-amint ezt kimondtam belehasított a fájdalom a lábamba... kellett nekem mondanom. Kicsit összeszedtem magam, majd a légzésem is igyekeztem normalizálni.

Végül mindenki megúszta a mászást, mivel, mint kiderült még nem száradt meg a festék...
ez előbb persze ki sem derülhetett volna.
Néhányan kedvesen rákérdeztek jól vagyok-e, de nem nagyon érdekelte őket, csak formaságból kérdezték (azért jól esett).

Órák után (igen, túl éltem a napot), indultam haza. Magammal vittem a deszkám, amit sikerült még pénteken otthagynom. Haza fele úton, eléggé fájlaltam a lábam amire ráestem... semmi gond.
Útközben mindig elhaladok a kedvenc fagyizóm mellett, itt lehet csak kapni a kedvencemet: avokádós fagyi. Igen. Jól látod! AVOKÁDÓS!,! Most gondolhattok bolondnak, viszont szerintem isteni!
Mint mindig, aznap is megjutalmaztam magam egy fagylalttal. A pultnál a már név szerint ismert Peter állt.
Csáó, Sage! A szokásosat?-mosolygott rám a velem egy idős srác!
Hali Pete! Persze! Hisz ismersz!- mondtam viszonozva a mosolyt a srácnak. Már szinte ez a második otthonom. Ez az utca. Ide jövök elmélkedni, házit írni, de van, hogy még olvasni is kijövök ide. Van itt egy kis hegy szerűség (Benedek-hegy név szerint, ha valakit érdekel). Amint meg vettem a fagyit, mentem is fel. Leültem a szélére. Most csak én voltam. Ilyenkor kell kint lenni, mert később már jönnek mások is. Volt időm megfigyelni...
Csak néztem az előttem elhelyezkedő házakat, a gyerekeket akik boldogan szaladgáltak a játszótér fele, vagy az éppen elsuhanó autókat.
Viszont van ami ennél is szórakoztatóbb.
Hanyatt vágtam magam a füvön és úgy bámultam a felhőket. Ilyenkor elvesztem az időérzékem és csak a pillanatnak élek. Csak annak az egy pillanatnak...