Just look at the clouds /szünetel/

7.

𝚂𝚊𝚐𝚎 𝚜𝚣𝚎𝚖𝚜𝚣𝚘̈𝚐𝚎:

Miután már teljesen kifáradtunk, bementünk, majd mindenkinek adtam egy törölközőt, amivel nagyjából megszárogathatják magukat.
Csodásan éreztem magam... ez a nap.
Nekiálltunk filmet nézni. A felénél már azt sem tudtam hol vagyok. Már majdnem elaludtam mikor kicsit szédülni kezdtem. Nagyszerű... mivel talán hajnali egy is volt már, ez normális, azt hiszem... Ahogy láttam a többség elaludt.
Halkan, ügyelve, hogy senkit fel ne keltsek, felszaladtam a szobámba. Előkerestem az elrejtett pirulákat és bevettem amelyiket kellett. Nem tudom mennyit segítenek, de engem valahol megnyugtatnak. Biztonságérzetet nyújt számomra. Talán a gondolat, hogy jobb lesz majd. Igen, erről lehet szó.
Lesétáltam halkan a lépcsőn. Kimentem a fedett előkertbe, onnan kémleltem az elémtáruló eget. Egy-egy csillagot véltem felfedezni a felhőfoszlányok között. A Hold fényesen világította be az éjszakát.

Nem tudom meddig elmélkedhettem így, mert csak később vettem észre a mellettem ülő Finn-t.

-Min gondolkozol ennyire?-kérdezte.

-Csak az eget figyeltem... szeretem figyelni a felhőket, a felettem ékeskedő égitesteket amiket innen csak egy aprócska pontnak látok. Jó elgondolkozni azon, hogy vajon kapcsolatban áll-e a föld, a lenti élet az égen történő eseményekkel. -feleltem teljes izgalommal a hangomban.

-Szép gondolatok. Van egy hely, ahova mindig kiülök és onnan nézem az embereket. Megfigyelem mikor, ki, merre jár. Mindig megnyugtat. Majd egyszer megmutatom. -mosolygott rám a fiú, amit viszonoztam.-A többiek kidőltek. Ugye nem gond ha maradunk éjszakára?

-Dehogy. Csak mi vagyunk és amúgy is sejtettem, hogy ez lesz. Van kedved sétálni? -fordítottam fejem a fiú irányába és vártam válaszát, de helyette cselekedett.
Kiértünk az utcára. Minden annyira szépen ki volt világítva, a távolban álló lámpák most szentjánosbogarakra emlékeztettek. Szótlanul sétáltunk egymás mellett. Nem kellett ide beszéd, csak hallgattuk a tücskök ciripelését, és bolyongtunk az utcákon át. Elvezettem a kedvenc helyemre. Leültünk a fűbe. Fent a hegyről, minden olyan távolinak és csendesnek tűnt.
Ott ültünk napfelkeltéig. Kibeszéltük a világ gondjait, nevettünk, kicsit jobban megismertük egymást. Egészen összemelegedtünk.
Lassan hazaindultunk.

-Sage! Miért nem ismertelek eddig? Annyi mindenben megértjük egymást. Eddig is volt rá lehetőségünk, hogy találkozzunk, de nem tettük. Most itt vagyunk és úgy beszélünk, mint régi jó barátok. Elég volt pár óra, hogy eléggé kiismerjem azt az éned amit mutatsz. Mikor mutatod meg azt aki ténylegesen TE vagy? -kérdezte komolyan Finn, én pedig ledöbbentem. Erre egy percig nem tudtam válaszolni. Egy hang se jött ki a torkomon. Nem én vagyok? De hát ki is vagyok én? Megtorpantam, amit a fiú is észre vett így megállt és mélyen a szemembe nézett.

-Hű... mi- mit szeretnél tudni? -ennyire futotta tőlem.

-Miért szaladtál el ma kétszer is? Észrevettem ám, hogy valami nincs rendben.

-Én... ahh... kérlek ne ítélj el. Csak szerettem volna, ha úgy foglalkoznátok velem, mint mindenki mással. -nagy levegő.... -Beteg vagyok. Asztmás. Emiatt sokan elítélnek, amit a mai napig nem értek. Úgy kezelnek, mint egy halálos beteg kisgyermeket, akinek elég egy rossz mozdulat és vége az életének. Így nekem is könnyebb volt és titeket sem terheltelek ezzel.

-Sok mindenre gondoltam, de ez kimaradt a számításaim közül. Titokban tartom,mert teljes mértékben megértelek. Gyere ide! -magához húzott és nevetve egymásba kapaszkodva próbáltunk egyszerre lépkedve hazatalálni. Ezzel a hétpecsétes titokkal, amit már Finn is tud, egy igaz barátság vette kezdetét közöttünk.

𝙷𝚊𝚒𝚒! 𝙴𝚕𝚗𝚎́𝚣𝚎́𝚜𝚝, 𝚑𝚘𝚐𝚢 𝚛𝚎́𝚐 𝚟𝚘𝚕𝚝 𝚛𝚎́𝚜𝚣... 𝙸𝚐𝚢𝚎𝚔𝚜𝚣𝚎𝚖 𝚊 𝚕𝚎𝚐𝚔𝚘̈𝚣𝚎𝚕𝚎𝚋𝚋𝚒𝚝 𝚑𝚊𝚖𝚊𝚛𝚊𝚋𝚋𝚛𝚊 𝚝𝚘𝚕𝚗𝚒. 𝙺𝙾̈𝚂𝚉𝙾̈𝙽𝙾̈𝙼 𝙷𝙾𝙶𝚈 𝙼𝙰́𝚁 𝙴𝙽𝙽𝚈𝙸𝙴𝙽 𝙾𝙻𝚅𝙰𝚂𝚂𝙰́𝚃𝙾𝙺!!! 𝙸́𝙶𝙴́𝚁𝙴𝙼 𝙻𝙰𝚂𝚂𝙰𝙽 𝙱𝙴𝙸𝙽𝙳𝚄𝙻𝙽𝙰𝙺 𝙰 𝙳𝙾𝙻𝙶𝙾𝙺! | (• ◡•)|