Egy béna hős

Vörös rózsa

Ki sem kellett nyitnom ahhoz a szememet, hogy rájöjjek, hol vagyok: kórházban. A szag mindent elárult. Az a jellegzetes kórházi szag, aminek a tapasztalását az ember igyekszik elkerülni. Azannyát! Engem aztán jól kiüthettek, ha egyik pillanatban még a barátnőmmel tartok hazafelé, a másikban meg már puha, fehér takarók között ébredek. De mi történt?

Felültem, és megdörzsöltem a szemem. Aztán lenéztem a lábamhoz. Nem tudom, miért tettem, de úgy éreztem, le kell csekkolnom, hogy megvannak-e még.

- Bazzeg! - riadtam meg. - Hol van a bal lábam? Ja, itt van. - mozgattam meg. Biztos, ami biztos, leellenőriztem egyben vagyok-e még. Van-e négy végtagom, nem vagyok-e lebénulva, megvannak-e az emlékeim, ésatöbbi.

- Nocsak! Felébredt a kisasszony. - most vettem csak észre a nővért mellettem, aki tök jó pasi volt. Tényleg. Mi a neve a hímnemű nővéreknek? Báty? - Ne aggódj! Megvan mindened. - olvasott a gondolataimban.

- Felébredtem nővér bácsi, de mondja meg kérem, hány napja fekszek itt? Ugye nem egy éve? - kérdeztem meg félve. Ha az ember egy ilyen némaajkús sztori főhőse, sosem lehet biztos semmiben.

- Nem. - így az ápoló mosolyogva. Még szerencse, hogy nem tudta, hogy komolyan gondoltam a kérdésemet. Egyből jobb kedvem lett, amikor elképzeltem, hogy ő ápolt engem, bármeddig is feküdtem itt.

Míg az ápolóról fantáziáltam, el is felejtettem, hogy van nekem egy családom is, de rögtön emlékeztetőt kaptam belőlük, ugyanis, mintegy vezényszóra, meg is érkeztek mind. Pontosabban megrohamoztak.

- Winny! Winny! Itt vagyunk! - anyám borult az ágyamra ömlengve. Úgy üdvözölt, mintha legalább nyolcezer éve nem látott volna, és amíg nem látott, addig is valami űberveszélyes helyen lettem volna, minden másodpercben a kínhalállal dacolva.

- Winny! Drága húgom! – örvendezett a nővérem. Majdnem megfojtottak a szeretetükkel.

- Winny! Emlékezned kell ki támadott meg! Nem érted? Emlékezned kell rá! Hogy nézett ki? Milyen színű volt a haja? - a nővérem nagy hévvel kérdezgetett. Meg sem várta az esetleges válaszomat, ő már előre eldöntötte, hogy én nem emlékszem a támadómra, és majd ha ő kiabál velem, attól mintegy varázsszóra, hirtelen felidéződik bennem minden. „Áhá, vállig érő ébenfekete haja volt, mélyenülő zöldesbarna mongoloid típusú szeme alatt az arca jobb fertályán egy tejeskávészínű képlet figyelt, homloka enyhén ráncos volt, és volt egy villámalakú sebhely a fején."

- Hé, azért nem kell egyből rázúdítani mindent szegény lányra! - szólalt meg a „báty", a gondolataimmal összhangban. - Még egyelőre nyugalomra van szüksége – blabblabbla itt felsorolta a tipikus szövegeket, majd távozott, mivel a kedves nővérem a szeme beszédes pillantásával kiintette a szobából, amelyben egyébként a szobában csak egy ágy volt, melyben én feküdtem.

- Lehet, hogy engem is az támadott meg, aki most téged. – gondolkozott a nővérem hangosan.

- Ki tudja. Mint mondtam, sajnos semmire nem emlékszem. Full sötét minden a fejemben.

- Majd eszedbe fog jutni minden. - mondta anya, miközben narancslét töltött nekem. Oldalra néztem, és észrevettem, hogy teli volt a mellettem lévő polc mindenféle egészséges kajával, a babapiskótától elkezdve a száztíz százalékos gyümölcsleveken át a gyümölcsökig. Hirtelen rossz érzés nyilallt belém. Sötét utca. Félelem. Bazzeg! Hol van Pierr?

- Hol van Pierr? - kérdeztem meg riadtan. Vele kapcsolatban minden kitisztult. Ha azért halt meg, hogy engem megmentsen... és én élek, ő meg nem... akkor megölöm magam!