Egy béna hős

A meggondolatlanság ára

Van úgy, hogy mikor az ember egy adott helyzetben találja magát, sorra veszi azokat a hatásokat, döntéseket és választásokat, amik ahhoz vezettek, hogy épp abban a bizonyos helyzetben legyen. Ezek a „bizonyos helyzetek" általában negatív helyzetek. Hogyha ezt meg azt nem tettem volna meg, hogyha egy kicsit korábban elindultam volna, hogyha nem mondtam volna gondolkodás nélkül nemet, vagy ha hallgattam volna a jószóra, akkor most nem lennék itt. Ebben az adott helyzetben...

Persze ezek a „hogyha" kezdetű önmarcangolások tökfeleslegesek, na meg értelmetlenek is, hisz a múlt már elmúlt, úgysem lehet rajta változtatni. Talán nem is kell. Talán az élet nemhiába sodor minket helyes, vagy éppen elcseszett döntéseinken keresztül egy adott irányba. Egy olyan irányba, amelyben már csak vágyakozva gondolunk vissza azokra az átkozott hogyhákra.

Ilyen gondolatokkal vigasztaltam magam, miközben a kihalt, sötét utcát jártam félve, egymagamban. Elmélkedős hangulatom nagyjából akkor hagyott el, amikor egy szeméttől túlcsorduló, bűzös konténer mögül motoszkálást hallottam. Reméltem, a sors nem azért terelgetett e helyre, hogy valami veszett farkaskutya gyomrában végezzem darálthúsként.

Kétségbeesve lépkedtem a konténer felé, mely mellett el kellett haladnom ahhoz, hogy otthon tudhassam magam a pihe-puha ágyamban, szerető családom körében.

Az igazság az, hogy pusztán a hülyeségem miatt kerültem ebbe a helyzetbe. Hazasétálni egyedül? Főleg sötétben? Főleg egy sötét sikátoron keresztül? Főleg egy sötét sikátoron keresztül, amelyből ismeretlen eredetű hangok jönnek? Atyaég Winny, te egy óriási mafla vagy!

Miközben haladtam előre, a legádázabb fenevadat képzeltem el, amint vicsorítva előtűnik a konténer mögül. Vele kell majd megküzdenem az életemért. Elképzeltem, amint az állat rám veti magát, belém mar, és véres húscafatokat harap ki a csinos arcomból, miközben én vadállat módjára őrjöngök, és az életemért küzdök mindenféle béna meg hatástalan mozdulatokkal. 

Igen. Pontosan láttam magam előtt ezt a halállal végződő jelenetet. A szüleim sírva jönnek beazonosítani a hullámat, a híradóban meg másnap emberek ezrei nézik végig érzelemmentesen a halálomról szóló híreket, elmormognak egy „Ej, milyen világban élünk" jellegű szöveget, majd térnek is vissza megszokott és unalmas kis életükhöz. „Csirkefarhátat kell vennem a Lidliben holnap."

Miközben a lehetséges tragédiák különböző alternatíváin járt az eszem, elsétáltam az ominózus konténer mellett. Jöttemre egy aranyos mosómedve iszkolt el félve, és tűnt el a sötétségben. Fuh, tehát csak az ő mocorgását hallottam, amint élelem után turkált.

Szinte csak egy másodperce láttam azt az állatot, nélküle mégis magányosabbnak éreztem magam, mint valaha. Már-már hiányzott. Kevesen járnak éjszaka az utcákon, én pedig minden élőlénynek örülök ilyenkor, aki nem vámpír, gyilkos, szatír, drogos, farkasember, zombi, Hasfelmetsző Dzsekk, Orlok gróf, kislány a Körből, Más a Trónok harcából, Szarumán, a gumiember az X-aktákból, és általában véve nem valami horrorfilmből vagy rémhistóriából származó teremtmény.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel a kukát elhagyva. A kóbor kutyát megúsztam. Eddig. És ekkor jött elő a többi félelmem. 

Minden utcasarokba egy-egy rémalakot festett elém a képzeletem. Már frankón láttam magamat, amint üvöltök: „Vedd el a pénzemet, a telefonomat, csinálj velem, amit csak akarsz, de az életemet hagyd meg!" Még azt is elképzeltem, amint gyilkosként ülök kétségbeesve egy holttest fölött, és siratom eddigi ártatlan életemet. Mert megöltem azt, aki rám támadt. Ezt a víziót aztán újfent elhessegettem. Nem volt életszagú. Én tök olyan embernek képzelem magam, hogy inkább engem gyilkoljanak meg, de én nem fogok ölni. Ölni sohasem fogok. Mert én egy szent ember vagyok baszki.