Adam & Eve, a Boy and a MILF

Amy 5 éves - Az első találkozás

Jól emlékszem arra a nyári napra. 1994-et írtunk, a lányommal, Amy-vel üldögéltünk a verandán és kortyolgattuk a hideg limonádét a forró augusztusi délutánon. A veranda árnyékában ringatóztunk a hintaágyban, én olvasgattam, amíg Amy rajzolgatott az ölében tartott füzetkébe. A korlát fehér, kissé kopottas, ahogy az időjárás és az idő befolyásolta a fa állapotát. Michigan állam Romeo városkájában élünk egy csendes utcácskában, habár itt minden csendes. A virágok színeslenek az előkertben és száll a levegőben az illatuk, ahogy a forró szellő felénk fújja. Befordult egy hatalmas költöztetőautó a szomszéd ház elé, majd hangos jövés-menés következett, ahogy a költöztetők egyesével hordták be a bútorokat a házba. Tudtam, hogy ma érkeznek majd az új szomszédaink, ebben a kisvárosban minden hamar kitudódik, elég csak összefutni valakivel a templomból. A legpletykásabb népség. Egy ideje megy a találgatás, hogy milyen emberek érkeznek a városba, de nem tudtam meg semmi konkrétat. Csupa buta szóbeszéd. Abbahagyom az olvasást és a sürgés-forgást lesem. Még nem láttam a tulajt, legalábbis nem hiszem. Viszont egy kisfiúra felfigyelek, aki kisebb dolgokat cipelget befelé a házba. Amy-vel hasonló korú lehet. Tündéri, ahogy utasítgatja a költöztetőket, mit és hová tegyenek. Visszaterelem a gondolataimat a romantikus regényre, amíg meg nem hallok egy vékony hangocskát.
- Anya! - bök oldalba Amy.
- Tessék? - előremutat, ahol a kisfiú áll a veranda három lépcsőfokának aljában.
- Nem akartok segíteni pakolni? - szemrehányó arcot vág, amitől elmosolyodok.
- Miért segítenénk? - kérdezi a lányom.
- Nehezek ám a dobozok! Örülnék, ha ma már az új szobámban alhatnék, de még semmit nem vittek be a cuccaim közül. Pedig kértem őket, hogy az enyémekkel kezdjék, de én csak gyerek vagyok. Nem figyelnek rám. - óvatosan felállok, hogy ne lengjen ki a hintaágy és lelépek mellé. - Te felnőtt vagy. És cicid is van. Rád hallgatnának! - elnevetem magam.
- Hol vannak a szüleid?
- Apukám azóta telefonál, hogy megérkeztünk. Fontos ember. Állandóan telefonál. - megforgatja a kék szemeit.
- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Én Eve vagyok, ő pedig a lányom, Amy. - integetnek egymásnak.
- Az én nevem Adam. Apukámnak kellene bemutatnia, de nyilván nem ér rá. Hat éves vagyok és most megyek majd iskolába.
- Szia, Adam!
- Kérsz limonádét? Izzadt vagy. - mondja Amy.
- Kérek! Köszönöm szépen. - teszi hozzá Adam. Annyira aranyos gyerek! Remélem, jóban lesznek majd Amy-vel, aki beszalad a házba.
- Neked van férjed? - szegezi nekem és mereven néz.
- Volt.
- Nekem is volt anyukám, de meghalt, amikor öt éves voltam. - számol az ujjain. - Jöttünk új életet kezdeni. Apukám nagyon szomorú. Megpróbálod majd felvidítani? - megszakad a szívem.
- Megpróbálom.
- Az jó lesz. Neked is meghalt a férjed?
- Nem. Csak máshol lakik, mert elváltunk.
- Az mit jelent?
- Hogy boldogabbak vagyunk, ha nem együtt élünk.
- Aha. - rugdossa a lábfejével a földet. Amy kihoz egy pohár hűsítő limonádét, amit Adam seperc alatt legurít. Utána kifújja a levegőt és megtörli a száját a kézfejével. Olyan tündéri gyerek! Sajnálom szegénykét.
- Menjünk, szóljunk az embereknek, hogy a te dolgaiddal is foglalkozzanak! - mondom.
- Ideje lenne. - megint nevetek. A kisfiú elugrándozik a teherautóhoz, Amy pedig mögötte. Beszélgetni kezdenek a játékaikról, én pedig szólok az egyik dobozt cipelő férfinak, hogy az Adam feliratú dobozokra több figyelmet fordítsanak. Csúnya tekintetet kapok válaszul, de legalább nem ellenkezik velem. Bemegyek a gyerekek után a házba, de előtte kopogok a nyitott ajtón. Senki nem felel, úgyhogy beljebb megyek. Voltam már ebben a házban, jóban voltam az előző lakókkal. Most teljesen megváltozott belülről. Az egészet renováltatták az elmúlt hetekben. Új tapéták, új parketták és új járólapok díszítik. Igazán szép lett. A tulajdonos keresésére indulok, akit meg is találok a nappali kandallója előtt sétálgatva, a vezetékes telefon zsinórja hosszan tekereg mögötte. Könnyed ruházatot visel, de idegesnek látszik. Ha visszagondolok, egyedül ekkor láttam ilyen viseletben, amúgy mindig öltönyben mutatkozott. Nem akartam megzavarni, láthatólag észre sem vett, úgyhogy elindultam az emeletre a gyerekek után. Egy tágas, világoskékre festett, teljesen üres szobában találtam rájuk, amint a sötét parkettán üldögélve kisautót tologatva kacarásztak. Őket sem akartam megzavarni a barátkozás ily kezdeti szakaszában, ezért lementem és elkezdtem segíteni az Adam feliratú dobozok behordásában. Hasznossá akartam magam tenni. Amíg a költöztetők elhelyezték a nagyobb bútorokat a kijelölt helyükre, addig átcsaltam a gyerekeket hozzánk, fagyival és további limonádéval kényeztettem őket. Mint kiderült, Adam csak akkor ehet fagylaltot, amikor sokat beszél, hogy befogja végre a száját. Hihetetlen karaktere van a gyereknek. És olyan gyönyörű arcocskája, mint egy kis angyalnak. Amy-vel sokat nevettünk a sztorijain, tényleg alig akarta befogni a száját, de nem bántam. Csicsergett, mint egy kis madárka, azon a csilingelő hangján. Bájos gyermek. De érződik rajta, hogy magányos. Biztosan hiányzik neki az édesanyja. Amíg csak ismertem, magányos maradt. Sok barátot szerzett az évek alatt, de ez akkor is megmaradt benne, amikor felnőtt lett. Soha nem tűnt el belőle teljesen. Bár nem mutatta, én mindig tudtam, hogy egyedül érzi magát. Innen, az első percektől kezdve. Az évek alatt jól kiismertem Adam-et, egyedül nekem nyílt meg annyira, hogy megtehessem. De amikor az apja megjelent, mindig megváltozott a viselkedése. Azonnal magába zárkózott és tartózkodó lett. Feszélyezte a jelenléte, emiatt engem is feszélyezett. Aznap már sötét volt, amikor a férfo kopogott az ajtómon. Kinyitottam a magas, szikár alak előtt, akinek a sötét haja csillogott a veranda megvilágítása alatt, kék szeme pedig kiköpött olyan árnyalatú volt, mint a fiának. Fáradtnak és gondterheltnek tűnt.
- Jó estét! Most költöztünk a szomszédba. A nevem Jacob Nelson. Nem látta a fiamat? Hat éves, ekkora... - mutat a derekáig.
- Adam? - felsóhajt és alig láthatóan elmosolyodik. - A lányommal van. Hasonló korúak. Üdv! - kinyújtom a kezem. - Eve Sanders vagyok. - megrázza a kezem.
- Örvendek. Elnézést, ha a terhére volt!
- Erről szó sincs! Nagyon édes gyerek!
- Édes? Inkább egy ördögfióka.
- Kész a szobája? Mert, ha gondolja, nálunk aludhat ma éjjel.
- Most fejeztem be. Köszönjük, de várja a saját ágya.
- Rendben. Szólok neki. Bejön? - kitárom az ajtót, fenntartással, de belép a házba. Körülnéz.
- Takaros otthona van. A férje itthon van?
- Elváltam. Ketten vagyunk Amy-vel. Hallottam, mi történt a feleségével. Nagyon sajnálom!
- Köszönöm. Adam! - kiabálja. - Adam! - a fiú futva jelenik meg a lányommal.
- Apa! Mehetek aludni? Álmos vagyok. - megdörzsöli egyik szemét apró, lebarnult öklével.
- Mehetsz. Kész a szobád. Köszönd meg szépen a vendéglátást és búcsúzz el! - bedugja a kezét az apja markába és felnéz rám.
- Köszönöm, hogy nem zavartam! Jó éjszakát, Eve néni!
- Lehajolok hozzá és megpaskolom a feje búbját. Olyan selymes a haja, mint a hálóingem. Selymes és sűrű. Nagyon cuki gyerek.
- Csak szólíts Eve-nek, rendben?
- Rendben. Köszönöm a fagyit és a limonádét és a játékot Amy-nek, meg hogy beszélhettem, amennyit akartam. - egymásra mosolygunk Jacobbal.
- Nagyon szívesen! Bármikor átjöhetsz, ha szeretnél! Ugye, Amy? - nézek a lányomra és remélem, hogy igent mond.
- Jöhetsz. Majd játszunk.
- Klassz!
- Köszönjük még egyszer! - Jacob kitessékeli a fiút az ajtón. - Jó éjt!
- Jó éjt! - bezárom mögöttük az ajtót és kikukkantok rájuk az ablakon. Amy mellém áll és ő is leskelődik.
- Elég furcsa fiú. Nagyon sokat beszél. De jó a játékokban. Nem bánom, ha ideszokik. - nevetek és átkarolom a lányomat.
- Akkor jó, drágám. Szerintem szüksége van egy barátra.
- Szerintem is. Ha kedves lesz velem, akkor lehetek a barátja.
- Biztosan az lesz.
És így kezdődött. Így tört be az életembe ez a fiú és bolygatta fel az egész világomat.