A lány, aki kitűnt a többiek közül.

2020. Szeptember 02 +

Hogy őszinte legyek, ha bárki is megkérdezi, légyen az a legjobb barátnőm, vagy a keresztanyukám, hogy miújság a kapcsolatunkkal Vincent-tel, sose válaszolok anélkül, hogy előtte ne kérdezném meg a páromat, hogy ez a dolog legyen személyes, vagy tegyük mindenki számára elérhetővé. Nos, mi az előbbire hajtunk.
Őszintén szólva, sose értettem, miért akarnak az emberek minden egyes apró dolgot tudni egy párkapcsolatban lévőktől. Az az ő világuk, amit közösen osztanak meg, mások véleményeitől függetlenül. Tudom, egyszerűen tudom, hogyha valamit nem mondunk el valakinek, addig fog faggatni minket míg a kínos kellemetlenségtől fulladozva nem válaszolunk, vagy jobb esetben, - és jólnevelt módon- megérti az adott szituációt, és többet egy mukkot sem húz ki belőlünk, legyen az bármivel kapcsolatos.

...

- Na gyere, űzzük el Liyuki unalmát, ami már jó egy ideje fogva tartja. - ragadott csuklón Meridan és húzott a rövidebb útvonal felé, leszállva a buszról.
- Az lesz számára a gyógyír! - erősítettem meg felvetését, közben kétségbeesetten igyekezve tartani versenyszerű gyaloglás tempóját.
Kíváncsi vagyok meddig marasztalnak minket, a koronavírus világválság miatt. Igazából én ki se nyitottam volna az iskolákat, de persze a felnőttek mindent jobban tudnak, állítólag. Nem mellesleg én is az volnék, vagy mi.
- Jaj, de jó hogy kint vagy Li! A fene fog szükségtelenül bemenni, hogy aztán felvegye azt a fullasztó maszkot. És még a levegő sincs ellenünkre! - szórta ránk végtelen optimizmusát Meridan.
- Egyetértek Csajszi. - bólogattam.
- Amúgy tök hülyeség, hogy a folyosókon kötelező a maszk, a tantermekben, ahol meg eleve össze vagyunk zsúfolva mint egy kas méh a kaptárban, ott meg nem. - tárta szét karjait Li, tettekkel alátámasztva érvét.
- Amúgy igen. De állítólag nem lesz online oktatás.
- Az majd én megnézem! - horkantottam. - Csak fel kéne ébreszteni álmukból az eszement politikusokat.
- Tudjátok hogy lehetne? Hogy megszegjük a szabályokat, buzdítva erre másokat is! Ettől tuti felébrednének! - robbant fel izgalmában Meridan.
- Nem rossz ötlet! - vigyorogtunk rá. - Csak tudod Csajszi, emiatt akkora pénzbírságot szabnak ki rád, hogy arról ne is beszéljünk. - rántottam vissza a realitás talajára a barátnőmet.
- Na jó gyerekek, mindjárt óra van. - állt be a szabálykövetés Li-ben.
- Túlságosan felnőtté váltál, holott ráadásul én vagyok az idősebb. - lohadt le a barátnőm.
- Előbb-utóbb nem árt felnőttként kezelni egyes dolgokat, drágám. - simítottam meg a vállát együttérzően. - Most már ideje órára menni. - tettem hozzá.

- Szép jó reggelt, gyerekek! - szállt mindenfelé a tanárnő csilingelő hangja.
- Jó reggelt Tanár Nő! - köszöntünk kórusban, valamennyien tükrözve a tanárnő hangulatát.
- Hogy telt a hétvégétek? - tette fel szokásos hétindító mondatát.
- Pihentető. Egyelőre. - válaszolt Elza.
- Hú, ne is kérdezd! - motyogtam magam elé.
Mi tipikusan az a család vagyunk, ahol sosincs nyugvás, köszönhető apukámnak. Ő mindig kitalál valamit, hogy még véletlenül se unjuk szét magunkat. A legtöbb esetben hegymászós kalandra invitál minket, köszönhető ez a kalandvágyó énének, mi meg kénytelen-kelletlen elfogadjuk a meghívását, egy sor nyavalygás után.
Megértem én, hogy minél több időt szeretne tölteni velünk, hogy annál dúsabbra varázsolja a gyerekkorunkat, hogy majd megöregedve, elmesélhessük az unokáinknak azt a megannyi élményt, ami számunkra megadatott.
- Ma belemászunk egy kicsit Babits Mihály filozofikus költeményeibe. - rázott bele minket fokozatosan az óra hangulatába.
-Ehh.. - hangzott sokfelől az unalomra jellemző nyögés.
Ami engem illett, két évvel ezelőtt nem volt elmondható rólam, hogy valósággal rajongtam volna az irodalom világa iránt. Ma már rájöttem, hogy az ok az utálatra az előbbi tanáromból fakadt, ugyanis belőle hiányzott az a fajta lelkesedés, ami beleragadja a diákokat a szóban forgó témakörbe.
Ma már a mostani tanáromnak köszönhetően teljesen máshogy tekintek eme világra, és ennek köszönhetően kinyomtathattam életem első verseskötetét.