A lány, aki kitűnt a többiek közül.

2020. Szeptember 02.

Szeptember 2. Hétfő:

"Kívánom, hogy mindig találj örömöt az apró dolgokban. A napsütésben az eső után. Barátoddal elköltött csésze teában. Mély, álomtalan alvásban." - Pam Brown

Elkezdődött az utolsó év a gimnáziumban. Általában úgy lenne a "normális", ha mindenki görcsösen, hisztériázva köszöntené az érettségi eljövetelét.
De mi nem ebbe a kategóriába tartozunk. Mindenki, az egész évfolyamban tökéletesen az ellenkező viselkedésben nyilvánul meg. Mintha nem is lennénk igazából végzősök, csak szimplán egy újabb év a gimiben. A tanárok is úgy jelennek meg velünk szemben, mintha még mindig 11.- ek volnánk, ami egy bizonyos szempontból jó is. Mert így számunkra kevésbé érződik az érettségi terhe, és az aggály a teljesítménnyel kapcsolatban, amit majd nyújtani fogunk jövőre. Ami engem illet, tökéletesen nyugodt vagyok már az említésétől is. Kivéve ha felhozzák a történelmet. Az számomra nem bizonyul erősségnek. Mindig is így-úgy sikerült félévre meg év végére összekaparintanom a hármas jegyet. És engem nem lehet abba a kategóriába sorolni, ahol azt mondják, a hármas tökéletes. Én mindenben igyekeztem elérni legalább a négyes átlagot, nem kis munkával és erőfeszítéssel. Ugyanis nagyothalló lévén a tanulás fogalma nem az egyszerűt karistolja.
Az órákon, ha diktáltak, mindig lemaradtam, legrosszabb esetben teljesen, így mindig el kellett kérnem a jegyzeteket valakitől, aki, ha lehet olvashatóan írt.
Az utolsó két évemet egy művészeti gimnáziumban járom le, nemhiába, mert a művészi vénám az eget kaparintja. Erre szert tehettem a szakórákon, ahova tavaly felvettek.
A felvételizés nagyjából úgy zajlott, hogy leültettek egy rajztábla elé, és a papírra le kellett vésnem az előttem levő csendéletet, ami alapján megítéltek, és osztottak be szakra. A szak amire felvettek pedig nem más, mint a szobrászat.
...

- Sziaa! - ugrott a nyakamba a buszpályaudvaron a barátnőm, Meridan.
- Jó reggelt csajszi! - köszöntem vissza mosollyal arcomon.
- Most végre nem kell aprókat halásznom a tárcámban. - mutattam fel vigyorogva a kiemelt kedvezményes bérletemet.
- Na, végre, te lány! - mondta kifejezetten furcsán megkönnyebbülve, mintha ő bányászott volna aprók után egy teljes évig.
Mikor végre feljutottunk a buszra, amire szokatlanul sokan tették fel a lábukat -ugyanis ez a járat nem egy kifejezetten nagy városba tartott, már ha Ashemport-ot nevezhetem nagynak. - megkerestük szokásos helyünket, amit szerencsére mindig, ahogy most is - szabadon hagytak. Ugyanis Meridan előnyben részesítette azokat az ülőalkalmatosságokat, amik konkrétan a kerekek fölött helyezkedtek el, ennek köszönhetően a lábunkat egy meglehetősen nagy emelvényen nyugtathattuk, amit én kifejezetten gyűlöltem, de a barátnőm miatt képes vagyok olyan dolgokat is megtenni, amiket valójában nem vinnék véghez.
- Újra Hétfő..- sóhajtott fel szenvedve.
- Igen, és kezdődhet újra a káosz. - csillogtattam a pesszimista énem.
- Jaj már te lány! Néha igazán nem csípem az iróniádat. - húzta el a száját.
- Csupán a realitás talaján állok. - vigyorogtam rá.
Erre szópocsékolás helyett csak megforgatta a szemeit.
- Ne forgasd a szemeidet, mert a végén még kiesik. - idegesítettem tovább.
- Abbahagynád? - nézett rám elkínzottan. - Mesélj, mi van a pároddal?
- Két hét múlva megyek hozzá. - válaszoltam izgatottan.
- Jaj de jó! És mondd csak...megtörtént már?