Skarlátvörös

1.fejezet

Mi ez?

Hol vagyok?
Ó tényleg
Már emlékszek...
És innen mégis hová mehetnék?

Vörös...
Megint minden vörös.
Miért?
Miért én?

Nagyon fáj.
Miért nem halok már meg végre...?

Megy le a nap. Ideje menedéket keresnünk éjszakára. Tél van, szóval nem maradhatunk az erdőben. Vissza kell mennünk a városba.
-Ashley. Fázok - a kis csöppség remegő hangja zökkentett ki gondolkodásomból.
-Huh? Ja igen tessék, vedd fel ezt. Így ni. Így nem fogsz fázni. - lehet hogy ő nem fog fázni, viszont hiányozni fog még nekem a pulcsim. Sietnünk kell. 
-Gyere Steph, indulunk. Minden megvan? - oda fordultam, mire felkapta a táskáját, szorosan átölelte a maciját, majd bólintott. 

Körülbelül 20 perces séta után beértünk a városba. Kerültük a feltűnést, így a sikátorokban közlekedtünk. Nem akartam szállodába vagy  motelbe menni, mivel így is kockázatos volt bejönnöm a városba. Egy elhagyatott épületet kellett keresnünk, ahova behúzódhatunk éjszakára. Na meg persze pár takaróra is szükség lesz. 
Szegén Steph-et sajnálom nagyon. Ő nem ilyen életet érdemel. Nem lett volna szabad magammal hoznom. Mégis... Nem hagyhattam ott azoknak a szörnyeknek a kezei között.
Pffff. Nem. Azok nem voltak szörnyek. Csak rosz emberek. A szörnyeteg teljesen más fogalom. Senki sem tudja igazán mit is jelent pontosan. Ezért is kerülöm a feltűnést...

Ez egy elég szegényes város, viszont sok a járőröző rendőr. Hiába van már szürkület, előbb utóbb úgyis észre vesznek. A romos vagy elhagyatott épületeket meg egyenesen őrzik. Francba... Utálok rákényszerülni, hogy motelba menjünk éjszakára. Legalább Steph-nek jó kedve lesz. Ritkán tud ágyban aludni.

Lehetőleg egy lepukkant Motelt akartam találni. Ott remélhetőleg minden zökkenő mentesen fog menni. Mire teljesen besötétedett találtam is egyet. Steph nagyon örült, de csendre intettem. Nem vonhatjuk magunkra a figyelmet. Miután felmentünk a szobába, ő egyből lefeküdt aludni. Nagyon fáradt voltam, de még egy kicsit fent maradtam.

-Ashley. Most mit fogunk csinálni? - szegény. Véletlen leejtettem a könyvem, biztos a koppanásra kelt fel.
-Ne aggódj. Minden rendben. Szeretnél iskolába menni egy időre? - kérdezdtem, titokzatos mosollyal az arcomon.
-Huh? Komolyan? Te vagy a legjobb, nővérkém. - megszakad a szívem. Tényleg a nővérkéjének szólított. A következő pillanatban a nyakamba ugrott, a lendülettől felborítva. Jó szorosan magához ölelt, és hozzám bújt.
-Ugye te is velem leszel a suliban? - a hangja remegett, szinte már majdnem sírt. - nem akarok sehova menni nélküled. Gyere velem a suliba. - miközben beszélt, egyre jobban sírt, és bújt hozzám. Nem hagy más választást. Muszáj leszek vele menni. Az ösztöneim azt súgták, hogy azonnal tovább kell mennünk, és verjem ki a fejemből azt a hülyeséget. Valóban óriási hiba lenne a részemről, ha iskolába mennék. Inkább bujkálnom kéne...

Miután Steph kisírta magát lefeküdtünk aludni. Nagyon keskeny volt az ágy, így csak ő feküdt rajta. Oda hajoltam, hogy megpusziljam a homlokát, majd én is lefeküdtem aludni. Hiába voltam nagyon álmos, nem jött álom a szememre.

Barna haj.
Kék szemek.
Mosolygós ajkak.
Mérhetetlen kedvessség.
Az a huncut nevetése.
A megnyugtató ölelése, miközben símogatja a fejemet.
Igen.
Újra érezni akarom azt.
A szeretetet, a törődést.
De nem lehet.
El kellett mennem.
Szeretett engem...
Sosem fog megbocsátani...