Kissed by the ocean {H. S.} Befejezett

77. fejezet

- Ne reagáld túl, légyszíves- Csusszanok közelebb hozzá, hogy megszüntessem a köztünk levő távolságot.

- Én nem értem Harry- suttogja a padlót lesve.

- Elmagyarázom, csak ígérd meg, hogy nem fogsz itthagyni- nyelek egy nagyot visszaszívva könnyeim.

- Ha megígérem, hogy bármit is hallok majd, nem foglak itthagyni, akkor mindenbe beavatsz? Egytől egyig?- Néz rám bátortalanul.

- Ig...en- bólintok nagynehezen.

Ally egy pillanatig hezitál, de annyira, hogy magam is azt hiszem, hogy itt és most faképnél hagy, és elmenkül minden lehetséges titok kitudódása elől.

- Megígérem, hogy nem foglak itthagyni- súgja kerülve a szemkontaktust.

 Egy hatalmasat sóhajtok, ahogy a vállaim is hirtelen ellazulnak. Egy kő esett le a szívemről, hogy tudom, bármi történjék is, Ally be van biztosítva, nem hagyhat el. Mint általában szokta.

- Még nem is tudom, hány éves voltam- kezdem a mesélést rekedtes, nyers hanggal.- Anyu és apu nem jöttek jól ki egymással. Váltak. Képzelheted, mennyire nem volt rózsás a helyezt otthon. Én gyerekként nem annyira tudtam mi jön, mi lesz, csak azt láttam, hogy kezd szétesni a családom, és ez nekem rossz. Sírni nem sírhattam, mert a tanárok, a lányok, de még a saját apám is azt verte folyton belém, hogy a nagyfiúk nem sírnak. Ezért visszafogtam az érzelmeim, és elnyomtam őket magamban. Még egyszer történt, erre nagyon pontosan emlékszem, apu és anyu visítoztak egymással. Ez akkoriban már megszokott volt, ha egy helyiségben tartózkodtak mindig ordibálásba torkollott a jelenlétük. Én éppen festegettem, amikor valamin nagyon hevesen vitáztak épp. Egyszercsak a semmiből megfogtam a kifestőmet- ami nem mellesleg egy bikiniben napozó nőt ábrázolt,- és kifeszített karokkal és elfehérdett ujjakkal apám képébe nyomtam, és azt ordítottam rá, hogy ' nesze, neked biztos ezek a lányok tetszenek, ugye?'. Ennek most így nincs súlya, viszont akkor egy hétéves ártatlan fiútól ezek a szavak nagy erővel bírtak. Egyet jelentettek azzal, hogy apám szerintem megcsalja anyámat. Amin máig is gondolkodok, hogy mit láthattam én a kis naiv fejemmel, ami miatt ez jött le nekem, amiért úgy feltételeztem, hogy apámnak van egy másik nője. Hát képzelheted, ez a kijelentésem egy óriási fordulópont volt a két félnél. Emlékszem, egyik nap anyu jött utánam megdicsérni, hogy milyen ügyes voltam, hogy így kimondtam amit gonolok, és kiálltam mellette, az ő szülei is agyon dicsértek engem, aztán délután szembetaláltam magam apámmal, aki a tudtomra adta, hogy ő mélységesen csalódott bennem. De annyira, hogy látni sem bír, és az ő szülei szintén így állnak hozzám. Nagy kettősség volt bennem. Akkor éreztem először életemben, hogy nincs olyan, hogy anyu és apu, csak olyan van, hogy apa, és külön anya. Már nem tudok mindkettőnek megfelelni, már nem lehetek eléj gó egyszere kettejüknek. És nem tudtam eldönteni, hogy most akkor rossz voltam, vagy jó. Egyik szülőm az egekig dicsért, a másik rám sem bírt nézni. Ez lehetett talán az egész alapja. Ez volt az első olyan meghatározó érzés, amire máig emlékszem. Annak ellenére, hogy anya büszke volt rám, én sajnáltam apát és megbántam, amit tettem. Meg akartam neki felelni, jóvá akartam tenni az egészet. Kinullázni a vétkeimet, mert tudtam, hogy az ő feléről mélységesen csalódott bennem. És azt érezni egy elsősnek, hogy a legnagyobb támaszából az egyik, a hatalmas óriás, a szuperhős most elfordul tőle és azt vágja a fejéhez, hogy rád sem bírok nézni, valami szörnyen összetöri a gyerekként felállított világát. Azt éreztem, hogy rossz voltam, és rosszat is érdemlek. Persze akkor még nem kezdtem önostorozásba, egyszerűen csak mélyen elültették bennem azt az érzést, hogy rosszat tettem, és ezért bűnhődnöm kell.

- Ó, Kicsim....- Sóhajt egy mélyet Ally, majd helyet fogalal mellettem. Egyből jobban érzem magam a közelségében, valahogy könnyebb ezekről a dolgokról mesélni.