Az egyetem markában

Első fejezet

     Korán reggel anyám hangjára kellett ébrednem. Egész éjszaka álmatlanság volt rajtam, gondolom az izgatottság miatt. Nagyon kíváncsi vagyok a barátaimra, a szobatársamra, a tanárokra meg úgy mindenre az egyetemmel kapcsolatban. Azt már elhatároztam magamban, hogy csakis kizárólag a tanulásra szeretnék koncentrálni és a maximumot kihozni magamból

- Annabell Tyler ha nem készülsz el tíz percen belül egész biztosan elkésünk.-hallom anyám kiabálását a földszintről. Mégegyszer körülnézek a dobozokkal teli már-már üres szobámban és hagyom, hogy elárasszanak az emlékek.

Mikor leérek a földszintre az anyám tökéletes kinézete, gondosan kivasalt ruhája és Bryan mosolya vár rám. Bryan-nel lassan 3 éve vagyunk együtt és gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Ő most kezdte a gimnázium harmadik osztályát és izgatottan várom a közös egyetemi éveinket.

- Gyönyörű vagy ma is mint, mindig.- üdvözöl tárt karokkal és megpuszilja az arcomat.

- Köszönöm bár egy kicsit ideges vagyok és szétszórtnak érzem magam.- vallom be suttogva úgy, hogy anyám nehogy meghallja.

- Egy nő sosem lehet szétszórt, még a legkrízisebb helyzetekben sem.- kiabál anyám a konyhából. Hát persze, hogy meghallotta.

Bryan vállat vonva és mosolyogva néz rám.

- Igyekezzünk fiatalok mert, még a végén tényleg elkésünk.- veti oda kapkodva anya és látom rajta, hogy picit ő is ideges. Örülök neki, hogy a közel négy órás úton lesz idő átgondolnom a dolgokat és fejben megtervezni az évet.

Miután az utolsó doboz is elfoglalta a helyét a csomagtartóban mindannyian beszállunk az utastérbe. Anya megkéri Bryan-t, hogy ő vezessen. Látom rajta, hogy feszült és örülök, hogy nem ő vezet egészen Washingtonig mert, legalább így nem kapnak el minket gyorshajtásért. Hogy is mondjam, az anyám talpa néha túlságosan tapad a gázpedálhoz.

Egész úton a mellettem elhaladó fákat nézem és a gyönyörű tájat miközben azon gondolkodom, hogy vajon mi vár rám a következő pár évben. Azt hallottam, hogy az egyetemi évek alatt sokmindenki megváltozik, ki jobb, ki rosszabb irányba. Nos, majd kiderül azt hiszem. Picit sajnálom, hogy nem készítettem ki magamnak egy könyvet amit az úton tudnék olvasni mert, legalább az elterelné a figyelmemet.

Az út néma csendben telik, csak a rádióból kiszűrődő zene és a barátom dúdolása töri meg a csendet. Nem értem, hogyan tudja megőrizni a nyugalmát. Hol anyám, hol Bryan arcát fürkészem és egyikőjükön sem látok semmi érzelmet. Tálan nem is akarnak semmilyen érzelmet kimutatni nehogy, megijesszenek.

Mikor megérkezünk az egyetem parkolójába, mindenhol szülőket és diákokat látok nagy dobozokat cipelve. Nagy levegőt veszek és kiszállok a kocsiból, ám ekkor elkap a megdöbbenés. Az egyetem sokkal nagyobbnak tűnik mint, amikor utoljára nyílt napon láttam. Anya előveszi a szépen összehajtott térképet a táskájából és nézegetni kezdi. Körülbelül két perc után szól, hogy kövessük és elindulunk a kollégium irányába. A kollégium felé tartva bőszen beszélgető egyetemisták és egymásnak örülő barátok mellett haladunk el. Egy pillanatra elképzelem, hogy talán majd jövőre én is ennyire fogok örülni valakinek az egyetem parkjában.

A kollégium ajtaját kinyitva egy hatalmas asztal tárul elénk, mögötte pedig hat középkorú nővel akik a sorban álló gólyáknak mondják meg a szobaszámukat. Beállunk a sorba és egy tíz perces várakozás után meg is kapom a kulcsot rajta a szobám számával: C-15. Azonnal felfedező útra indulunk mind a hárman és fejvesztve keressük a kulcson szereplő számot. Végül a harmadik emeleten rábukkanunk. Megállok a nagy fehér ablaktalan műanyag ajtó előtt és ránézek a mögöttem álló anyámra és Bryan-re akik, bátorítóan bólintanak. Nagy levegőt veszek és bekopogok. Pár másodperc múlva egy hosszú, fekete-vörös hajú lány nyit ajtót és a látványától kicsit meghűl bennem a vér és érzem, hogy a mögöttem álló két emberrel is hasonló történik. A lány keveset takaró fekete ruhát és neccharisnyát visel, a lábán fekete magas talpú bakanccsal. A száját és az orrát piercing díszíti és a karján különböző mintájú tetoválások néznek vissza rám.