𝓛𝓲𝓮 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔

𝓝𝓮𝓿𝓮𝓻𝓶𝓲𝓷𝓭

Yoongi nem szólt semmit. Alaposan végig mérte a heges területet aztán visszahúzta a pólómat a helyére. A kezén lévő méregdrága órájára nézett.

- Öltözz. Elviszlek valahová. - nem értettem gyors hangulat változását csak összeszedtem magamat.

- Hová is megyünk? - kint Szöul eldugott kis helyen esett a hó. Imádom a havat hisz gyönyörű és rengeteg érzelmet képes kifejezni, de a hideget annyira nem csípem, ami ugye vele jár.

- Segítek elfelejteni a múltad. - kacéran mosolyogott. Nem mentünk túl messze a lakásunktól. Csak egy lépcsőházzal odébb. Kitárta nekem az ajtót.

Beléptem a meleg helyiségbe. Rajzok mindenfele a feketére festett falon. Sok zöld növény és egy piszkosul helyes férfi a sarokban épp egy lány csuklójára tetovált.

Óvatosan léptem beljebb a helyiségbe. Ha rajtam múlt volna biztosan nem veszik észre, hogy bent vagyok de Yoongi csípi a feltűnést.

A tetováló srác felnézett. Fekete hajából egy két száll a szemét takarta. Tökéletes mosoly és reményteli tekintet. Bal kezén végig minták futnak fel egészen könyökéig legalább is eddig látom az ingtől.

- Sziasztok! Nem úgy volt, hogy este jössz? - egy pillantást vetett rám aztán újra a szőkére nézett mellettem. Pimaszul mosolygott rá.

- Ez most sürgős eset. - meglepődtem, hogy Yoongi teljesen átváltozott. A csípőjét ringatva, mint egy bújós kiscica a sráchoz ment és az ölébe ült. Durva csók csatába kezdtek, amitől én magam estem zavarba.

Szemügyre vettem a lányt és a karját, amit talán csak két órája kezdek el varrni. Kezén millió heg húzódott. Szemébe néztem. Egy másik világban éreztem magamat. Látom a lányt, ahol a szekrénynek esik és ordít a fájdalomtól. Elrántom a fejem. Egy pillanatra megszédülök és a falnak támaszkodom.

- Jól vagy barátom? - azonnal felállt a tetkós srác és megfogta a karom. Fekete gumikesztyű volt rajta.

- Minden rendben. - bólintottam is hozzá aztán Yoongira néztem. - Mit keresek én itt? -

Yoongi és a srác összenéztek. Mintha szemmel kommunikálnának egymással. Most a tetkós srác feszülten szorította össze állát és vissza ült csinálni a lány kezét.

- Egyébként ő Hoseok. - keresztbe tette karját a szőke hajú amikor mellettem ült a kanapén.

- Yoongi nekem nincs pénzem tetoválásra. És szükségem sincs rá. - nem mondott semmit csak nézte ahogyan Hoseok dolgozik. A lány egy és fél óra múlva boldogan távozott.

- Bemutatkozom. Hoseok vagyok. -

- Jimin. Örvendek. - kezet fogtam vele.

- Rendben Jimin. Kérlek feküdj el oda és mond el mit szeretnél és hova. - aggódva néztem Yoongira. Ő köhintett párat, hogy magára hívja a figyelmét a srácnak.

- Jimin ezt a heget szeretné eltűntetni. - Hoseok gyakorlatilag tátott szájjal bámulta a sebhelyet.

- Nem is tudom. Ez túl mélyen van. Ezzel nem tudok dolgozni. - rázta a fejét. -

- Megbeszéltünk valamit! - tiltakozást nem tűrőn tolta a székbe a srácot. A kezébe adta a tűt. - Jimin mond mit szeretnél a heged helyére. - mind a ketten rám nézték.

Csak pislogtam magam elé. Valami rajzot kellene? Valami mintát? Akarom egyáltalán én ezt? Aztán eszembe jutott egy szó.

- Nevermind. - Hoseok szemében megcsillant valami vágy. Szereti a munkáját.

Három órába telt amíg elkészült a tetoválásom. A heget teljesen ellepte a betű. Nem volt fájdalom mentes, de végre most az egyszer boldogan néztem a testem a tükörben.

- Köszönöm. - hálálkodtam mind a két srácnak.

Azt hinné az ember, hogy könnyű elkezdeni az életet hisz mindenhol keresnek embereket, akik dolgozhassanak. De ez nehezebben megy, mint a filmekben.

- Kérem! Szükségem van a munkára! - könyörögtem, hogy hadd legyek pultos egy kávézóban.

- Nem alkalmazunk gyerekeket. Sajnálom.

- Pár napja lettem tizennyolc éves. - toltam a nő elé a személyigazolványomat.

-Nincs meg az érettségid. - egymást követték a kifogások. Csalódottan kaptam fel a pulcsim és az ajtóhoz mentem.

Az utcán sétálva az embereket kerülve jöttem rá arra, hogy a szüleim egyáltalán nem is keresnek. A gondolatra nevetnem kellett.

Egyetlen fiúk vagyok mégsem keresnek. Talán még örülnek is annak, hogy eltűntem. Vagy túlságosan gyászolják a nagyit ahhoz, hogy feltűnjőn, hogy a fiúk eltűnt?
Komolyan nevetségesek.

Egy kislány az autóból rám nézett. Szemei csillogtak és kerekek voltak. A gyermeki mosoly nem volt arcán. Csak könnyek és horzsolás nyomok.

Az autóban senki más nem ült rajta kívül. Ajkai elnyíltak és egyetlen szót suttogott: segítség.

Megfeszültem, mint egy rugó és az a sok autó közt át szaladva a kislány előtt álltam meg. Kinyitottam az ajtót és egy percet sem gondolkodtam tovább a karjaiba kaptam. Sietősen elindultam az egyik irányba.

A kislány nagyon vékony volt és a kabát lila és zöld nyomokat takart. Ezt a szerencsétlen kislányt képesek voltak bántani? Komolyan ennyire undorító emberek léteznek? Egy kislányt?!

Nem foglalkoztam a dühömmel. Egy dolog érdekelt biztonságba helyezni a kislányt. Yoongihoz szaladtam, aki egy "üzleti" ügy miatt a lakásunk mögötti sikátorban volt. Abban reménykedtem, hogy ő tud egy helyet, ahol a kislány biztonságban lehet. Mondjuk egy árvaházat.

- Jimin? Az egy gyerek nálad? - oda sem nézve intett a férfinak, aki rögtön tovább állt. - Mi a fene? Magyarázatot követelek most rögtön! -idegesen vezette az ujját hajába. Az orrát ráncolta.

- Ezt a kislányt bántják a szülei. Segítenünk kell rajta! - a szőke hajú megrázta a fejét és elvette tőlem a kislányt.

Túlságosan nyugodt volt. Nem jelent jót, ha egy idegen kezében biztonságban érzi magát míg a szülei kocsijában veszélyben.

- Vissza kell vinnünk. Majd azt hazudjuk elfutott és mi kaptuk el. - rázta a fejét azzal megindult vissza a parkolóba.

- Yoongi nem teheted ezt! - megragadtam a karját. A torkom fojtogatták az emlékek. Rettegtem, hogy ennek a kislánynak együtt kell majd élnie mind azzal, amiről ő nem tehet.

A sok fájdalom és a sok hiábavaló könyörgés. Egymást váltogattak a pillanatok amikor engem bántottak. Kegyetlen volt és tudom, hogy soha nem felejtem el. De talán még nem késő a kislánynak. Neki nem kell együtt élnie ezzel.

- Jimin. Nem a mi dolgunk segíteni másoknak. - tekintete lágyabb lett, amikor meglátta remegő ajkamat. - Mindenki, akinek olyan sora van, mint neked egyszer visszakapja az élettől a jót. Most fagyos az ég, de egyszer eljön a nyár. - megpaskolta a vállam és a kislányhoz beszélve kérdezte meg melyik autóval jöttek.

Abban a percben jöttem rá mennyire is fáj a múltam. És mennyire nehéz ezt mindenhova magammal cipelni.
Nem lehet ezzel együtt élni. Az emlékek irányítják az életem. Nincs kontroll a kezemben.

Az oldalamra simítottam.

Semmi nem tűnik el nyomtalanul. Főleg nem az emlékek...