𝓛𝓲𝓮 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔

𝓡𝓮𝓶𝓮́𝓷𝔂

Egy hét telt el. Takarításból élek. Nyilvános mosdókat takarítok. Undorító de ha egyszer kell a pénz nincs más választásom.

A szüleimtől egyetlen hívást sem kaptam még a rendőrség sem keresett. Csak elfogadták, hogy nem vagyok többet. Pezsgőt bontva koccintanak egymásnak, hogy sikerült megszabadulniuk a selejt fiúktól.

- Bébi! - morogta egy férfi a sötét sarokban és a gyorsabban mozgatta a csípőjét. A szememet forgattam. Nem egészen 2 perc múlva odébb dobta az óvszert le a padlóra.

Távoztak a mosdóból mintha természetes volna ez az egész. Rám se néztek. Fintorogva hajoltam le, hogy felvegyem a használt óvszert. A kezemben lévő fekete szemeteszsákba dobtam.

- Hát te mit csinálsz erre? - Hoseok lépett be a mosdóba. A csaphoz ment és megmosta a kezét.

- Itt melózom. - összepréselte az ajkait és bólintott. Együttérző tekintettel bámult rám.

- Meghívhatlak egy reggelire? - a hasam hangosan korgott. Mind a ketten felnevetettünk. Én inkább a szégyentől. Ez a második nap, hogy nem eszek.

Némán dobtam a gumikesztyűt a szemetesbe és egy nagy zöld kukába dobtam a zsákot. Innen már nem az én dolgom. Egy kézmosás után Hoseok után indultam.

Egy tiszta és szép kávézóba hozott. Nem szerettem volna túlzásba esni de Hoseok megrendelte az egész étlapot és még ebédet is csomagoltatott nekem.

- Tudom, hogy nem az én dolgom, de bekéne fejezned a sulit. Így nem fogsz normális munkát találni. És nyilvános mosdók takarításából nem fogsz eleget keresni. - felnéztem az evésből és a számba gyűrt tojás rágását abba hagytam. Megpróbáltam lenyelni az egészet és megtöröltem a számat a szalvétában.

- Most azt mondod, hogy menjek vissza a szüleimhez? - zavarban volt. Lassan rágta a saját ételét.

- Az lenne a legokosabb Jimin. - megráztam a fejemet.

- Erre nincs lehetőség. Ez nem opció. Kell egy másik munka, de soha nem vesznek fel érettségi nélkül. - idegesen néztem oldalra. - De semmiképpen nem megyek vissza a szüleimhez. Nem érdekel mennyire van hideg az utcákon vagy mennyi pénzt keresek. Hidd el, hogy ez sokkal jobb élet, mint ami a szüleimmel volt. -

- Jimin nem akartalak meg bántani. Külső szemmel ezt látom jó megoldásnak. - elővette a pénztárcáját és egy kevés pénzt tett az asztalra aztán felállt és a kabátját magára vette. - Gondold végig melyik a jobb. Éhen halni vagy a szüleiddel együtt élni még egy évet. - a szavai kedvesek és melegek voltak. Tényleg segíteni akar.

Elraktam a pénzt és mehettem a meleg reggelim. Hoseok hagyott egy kis ételt a tányérján és azt is megettem. Az ebédemmel a kezemen igyekeztem haza.

Igazából amennyit keresek elég lenne nekem egy hónapra ételre csak fizetnem kell Yoonginak amiért nála lakhatok. Még így is sokkal kevesebbet fizetek mintha rendesen bérelnék lakást.

A szobámba mentem és az ebédet a hűtőbe tettem. Leültem az ágyra és a plafonra néztem. Hoseok tényleg csak segíteni akar, de nem tudja mi történt velem. Nem ismeri a múltam és nem tudja, hogy még egy évet nem bírnék ki. Elég volt 18 fájdalmas év.

- Mi a helyzet kölyök? - a hűtőbe kutatott. Végül becsukta és a hűtő mellet lévő kisasztalról elvett egy almát és beleharapott.

- Még mindig nincs semmi melóm. - megvontam a vállam és kinéztem az ablakon. A hó hullani kezdett.

A kislányról soha többet nem beszéltünk. Úgy csináltunk mintha mi sem történ volna. Én belül valahol mélyen haragudtam Yoongira amiért nem akart segíteni, de meg is értem. Amit tettem az gyermekrablás. Szerencse, hogy Yoongi elintézte különben börtönbe kerülök.

Újabb két nap telt el és most az utcát sepregettem. Egyre hidegebb a tél és remegve próbáltam minél többet mozogni. Aki dolgozik az nem fázik.

Az emberek sétáltak mellettem. Észre sem vették, hogy mennyire remegtem. Ha rám is nézték a másik irányba fordították a fejüket.

Mindenki szemébe néztem hátha megtalálom a melegséget, de mint az üres kirakat egy karácsonyi akció után. Nem volt cél vagy álom. Mindenki robotként haladt maga előtt.

Talán nekem is robottá kéne válnom? Azért nem működik ez az egész mert egy új és izgalmas, forró, szenvedélyes életre vágytam.
De a kép kezd összemosódni.

Mi az, amitől más vagyok?
És miért nem vesz észre senki?

Nagyon sok ember él ezen a bolygón és mégsem vesszük észre egymást.
A mosoly, ami egy iskolás arcáról hiányzik örökké a betontócsába fagyott.

A hó lassan szállingózni kezdett és egy reményteli pillantás vettem az ég felé. Hiszek és reménykedem abba, hogy nem kell olyan életet élnem, mint ezek a robotokbak. Én csak most szabadultam meg egy rémálomból. Még csak most kezdtem el rá jönni, hogy a világ mennyire is csodálatos tud lenni. Kell hozzá némi türelem és rengetek remény, de nem veszélyes a helyzet.

- Ne haragudj! - kiáltott vissza a válla fölött egy vidáman mosolyogva. Éreztem a melegséget, amit eddig kerestem. A srác véletlenül nekem jött vállal, de észre sem vettem a mosolya mellet. Áradt belőle az az energia, amit eddig kerestem. Némán néztem utána. Az ajkaim elnyíltak egymástól, de egy hang se jött ki a torkomon.

A boldogan mosolygó srác elsiet az egyik utcába. A lábaim dermedtek voltak mozdulni sem tudtam. A szemében láttam, hogy izgatott és hosszú idő után újra boldog. Mosoly kúszott ajkaimra és a testem remegése elcsitult. Megkaptam, amit akartam. A jelemet, ami eddig kerestem. Most itt húzta el az orrom előtt a mézes madzagot.

Talán nem ilyesfajta erőre vártam, de nekem ez is bőven elég. Sokat szenvedtem az életembe, sokszor haszontalannak találtam magamat, de most ez a mosoly és tekintet, ami csak nekem szólt erőt adott. Erőt, hogy tovább folytassam ezt az egészet még ha pokolian nehéz is.

Mert megéri.

Mert észre fognak venni...