𝓛𝓲𝓮 || 𝓙𝓲𝓴𝓸𝓸𝓴 ✔

𝓥𝓪𝓵𝓪𝓴𝓲

Fáradtan ásítottam. Yoongi részegen esett be a kis lakásba. Hoseok támogatta. Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra. A lakótársam most sugárban lehányta az egyetlen cipőmet.

- Köszönöm ezt a fantasztikus felkeltést. - sóhajtva fintorogtam el. - Én azt nem takarítom ki. - Hoseok szomorúan nézett rám és bólintott. Yoongi nevetgélve esett be a szobájába és elterült a földön. Hangosan horkolt.

- Ne aggódj kitakarítom. - megfeszült egy izom a karján amikor megemelte a földön fekvő testet. Az ágyra tette aztán egy csókot nyomott az arcára.

- Mi történt vele? - aggódva ültem az ágya szélére és megfogtam a vállát. Remélem nem fog meghalni alkoholmérgezésben. Elég sokat ivott.

- Féltékeny típus. - megvonta a vállát és felvette a cipőm. Eltűnt a fürdőszobába.

Hoztam vizet Yoonginak és folyamatosan azt néztem lélegzik e vagy van e pulzusa. Eléggé rossz állapotban van. Soha nem láttam még részegnek. Legalább is ennyire.

Óvatosan kigomboltam a nadrágját és lehúztam róla. A zsebéből kilógott egy kis tű. Összeszorítottam az állkapcsom. Az ujjaim közé csípem a tárgyat.

- Bazdmeg Yoongi. - most már azt is tudjuk miért izzad ennyire. Felhúztam a pulcsit a kézen. Tű nyomok ezrei lepték el a kezét. Idegesen rágtam a számat.

- Kész a cipőd. - Hoseokra kaptam a tekintettem.

- Hívd a mentőket! - ebben a pillanatban leállt a szíve. Gyorsan a földre húztam a testét és szét téptem az inget a mellkasán. Feszültem kezdtem pumpálni a mellkasát. Hangosan számoltam. Hoseok teljesen lefagyott amíg rá nem kiáltottam két fújás között.
- Hívd a kibaszott mentőket különben meghal! -

- Hívom. - suttogta és könnyes szemekkel elővette a telefonját. Folytattam az újraélesztést. A pániknak nincs itt az ideje. Nem szabad, hogy az érzéseim uraljanak különben most a barátom meghal.

Mire a mentősök kiértek a pólóm rám tapadt az izzadságtól és a tetoválásom át ütött a fehér pólón. Hálásan néztem a mentősre. Hangosan fellélegzve estem hátra. Teljesen kimerültem pedig maximum 10-15 percen keresztül csináltam.

Itt volt az idő amikor az érzelmek kaptak helyet. Némán folyt végig egy könnycsepp az arcomon és azt néztem ahogyan a barátom elviszik a mentősök miközben folyamatosan a mellkasát pumpálják. Hoseok se szó se beszéd utánuk eredt.

Én pedig a földön remegve néztem körül. A felült ágynemű félig a földön lógott. Yoongi egy barom és nagyot csalódtam benne. Most, hogy tudom, hogy talán többet nem jön vissza félek ettől a helytől. Mint egy rémült kisegér kapkodtam a tekintetem.

A macska most leugrott az erkély korlátjáról és hozzám dörgölte magát. Megakart vigasztalni. Észre sem vettem, hogy az egész testem remeg. Remeg a testem mert fázom, sírok, félek. És talán azért, mert hihetetlenül egyedül érzem magam.

Megvakartam a cica állat és felkeltem a földről. Yoongi vissza fog jönni. Tudom, hogy vissza fog jönni. Rendbe tettem az ágyat és a tűt a szemetesbe dobtam. A cipőmnek hányás szaga volt, de azért magamra
magamra húztam.

A kezembe vettem a cetlit. De mi van, ha mégsem jön vissza? Akkor egyedül maradok. És nem állok készen arra, hogy egyedül sétáljak. Még kell egy biztos kéz, ami fogja a vállam és akihez menekülhetek. A nyakamba tekertem a sálam és az ajtó tompán becsapódott mögöttem.

Egy négyzet alakú lépcsőházban élünk, aminek a közepén van egy kis betonos rész.

Talán már egy óra is eltelt miután a mentő szirénázva elment a szomszédok még is kint álltak a korlátnak támaszkodtak.
Az arcukról többféle érzelmet olvastam le. Van, aki örült neki, hogy ez a "rossz hírű" srác elment volt, aki tényleg aggódott miatta. Egy idős nő szaladt oda hozzám. A szemeit törölgette.

- Kérlek mond meg hogy Yoongi épségben van! - megrázta a kezem. Némán egy vonallá préseltem számat. - Ezek nem tudják mit beszélnek! - oda kiabált a többinek, akik kint álltak és undorítóbbnál undorítóbb dolgokat mondtak. Megint megfogta a kezem. - Yoongi igazán jó ember! Sokat beszélgettem vele. És ő volt egyedül ebben a lépcsőházban, aki segített nekem a szatyrokkal. - kiáltott nekik miközben hozzám beszélt.

- Sajnálom nem tudok semmit sem mondani. - remegve tette a kezét a szájához aztán kutatni kezdet a táskájában.

- Hívjon fel. Kérem! Az a legkevesebb, amit tehetek érte, hogy imádkozom. - fintorogva felhorkantottam. A nő nem hallotta meg. Elsietett.

Imádkozni mi? A zsebembe csúsztattam a telefonszámot. Én magam miatta imádkoztam éveken keresztül. Nem segíttettek. Nekem kellett a kezembe venni a dolgokat.

Mikor kiléptem a feszült hangulatú lépcsőházból fellélegeztem. A hűvös levegő végig járta a tüdőm. Csak most vettem észre, hogy az egyik szememmel nem látok rendesen és hogy a bordám fáj.

Némán szeltem az utcákat a címet kémlelve a papíron. Csak megnézem miről beszélt ez a kedves srác. Egy vörös színű épület előtt álltam meg. Egy kávézó és egy játékbolt között helyezkedett el az utca végén. Aztán már csak a rengeteg szántó föld volt.

Az épület azért hívta magára az emberek figyelmét mert itt minden más fehér színű. Vörös színt általában rossz érzésnek gondoltam, de most elnézve eléggé élénk és vidám. Két tinédzser lány sétált az úton. Az egyik tetőtől talpig tetoválásban a másik pedig hóhér szinte szemkápráztatóan tündökölt. Nevetve léptek be az épületbe.

- Az az épület egy mennyország. - mögülem szólalt meg egy kedves mosolyú bajszos bácsi nagy pocakkal. A pékségből jött ki. - Sok jó ember, akik komolyan foglalkoznak másokkal. Főleg a tulajdonos. Rendkívül udvarias. - mosolyogva bólintottam.

A bácsi nem bírta el a kannát, hogy meglocsolja a virágait. Rögtön oda ugrottam és kivettem a kezéből. Hálásan megköszönte. Beszaladt a boltba és egy konyharuhába csomagolt cipót nyomott a kezembe.

- Ezt nem fogadhatom el. - a hasam éhesen morgott. A cipó még meleg volt égette a kezemet.

- Dehogy nem! Hálás vagyok a segítségedért. - megveregette a hátamat és vidáman dalolászva ment vissza az épületbe.

Hova csöppentem? Itt az emberek kedvesek és mosolyognak. Mintha egy másik dimenzióban lennék pedig csak a város szélén vagyok. Kissé még a számat is eltátottam.

Három éhes kölyök szaladt oda hozzám és nagy szemekkel nézték a kezemben lévő cipót. Gondolkodás belül három részre osztottam és a kezükbe adtam.
Olyan szegények, hogy egy koszos, szakadt cipőjük volt elnyúlt régi kabáttal.

- Ez kedves volt tőled. - az a kedves ember szólt nekem a túl oldalról. Automatikusan megfogtam a sálat a nyakamba. Úgy néz ki dolga van mert egy mosoly után belépett a vörös épületbe.

Fogalmam sincs meddig álltam ott talán csak pár percet miközben bátorságot gyűjtöttem magamnak. Leléptem az útról. Már az út közepén jártam amikor egyszer csak ki jött egy srác az épületből. Találkozott a tekintetünk és én megfagytam.

A tekintete érzelmeket generált bennem és láttam dolgokat. Egy másik időben voltam, más környezetben, másik emberekkel. Azt hiszem láttam a jelent. Jó kedvű és vidám vagyok. Vele vagyok vidám.

Egy autó sebesen száguldott felém. Az út csúszós a rá fagyott jég miatt ezért csikorogva fékezett, de úgy néz ki túl gyorsan hajtott. Ijedten rá kaptam a tekintetem megszakítva a szemezést a sráccal.

A telefonom megcsörrent.