Ha a csillagok is lehullnak

egy név is elég

Ahogy meghallottam felpattantam a padról. Hiba volt. Éreztem ahogy a vér kimegy a lábaimból és összecsuklanak alattam. A sárba zuhantam, és megint az történt, mint az éjjel. Nem kaptam levegőt.
-Rose! Hallod, látsz?!
-Rose!
-Hallasz?
Mindent olyan tompán hallottam...
-Szerintem nincs magánál.-mondta az egyik hang
-Vigyük haza...
-Valaki tudja az anyja mikor dolgozik?
-Igen, este 8-kor indul el Los Angelesbe és egy hetet lesz ott.
-Hány óra van?
-Fél 7.. most nem vihetjük haza így...
-Vigyük akkor hozzám, amíg az anyja elmegy.
-Jó, de ha az anyja elmegy Dylan egyedül marad, szóval az anyja biztos felfogja hívni Roset.
-Igazad van.. Adam, menj vidd el hozzám Dylant és az anyjának mondd azt, hogy áthozod hozzám, mert csoportprojektet csinál tesómmal és hogy kötelező... na siess
-Ok megyek..
Pár perc csend múlva újra megszólalt valaki.
-Na jó, ki viszi?
-Majd én.
És éreztem, ahogy valaki felemel, aztán semmi. Se kép, se hang.
Úgyéreztem magam, mintha meghaltam volna.. olyan üres minden és fekete. Vajon ilyen meghalni? De nem halhatok meg. Nem mehetek el, amíg nem látom még egyszer Lout... nem, nem és nem!!! Próbáltam mozogni, de nem megy... mintha valami nem engedné. És olyan érzésem volt, mintha valaki ülne a mellkasomon... fájt.
Összeszedtem minden erőm, habár ez nem nevezhető erőnek, és lassan kiynitottam a szemem. Az elején minden nagyon világos.. aztán kezd visszajönni a látásom.
-Nézd, azt hiszem felébredt!
-Rose, hogy érzed magad? -kérdezte ha jól hallottam Ty.
-Hol vagyok? -nyögtem ki nehezen
-Otthon, nálad.
Vissza jött a látásom és picit megmozdítottam a fejem, és akkor megláttam. Kisírt szemekkel ült az ágy szélén, és reszketett.
Aztán felém fordult és mikor látta, hogy nézem lassan közeledett felém, segített fel ülni és olyan szorosan megölelt, hogy minden megszűnt körülöttem pár pillanatig. Zokogtam. Nem jött, hogy elhigyjem. Ő az. Annyira de annyira hiányzott már.
Picit eltolt magátol és megemelte az arcom, hogy jól lásson, majd le törölte a könnyeim.
-Hiányoztál.. -súgta erőtlenül.
-Nem tudod elképzelni, mennyire hiányoztál nekem, Lou.
-Haragszol? -kérdezte félve a választól.
-Volt egy idő mikor haragudtam, de sose lennék képes sokáig haragudni rád. Szeretlek. -mondtam ki és újra potyogni kezdtek a könnyeim.
-Ne sírj. Utálom ha sírsz, főleg ha miattam.
-Sokat sírtam amióta utoljára láttalak.
-Tudom, és sajnálom minden egyes könnycseppet, amit miattam ejtettél.
-Tudod a sajnálom szó...
-Tudom, nem felejtettem el. De én tényleg sajnálom. És ígérem, bármit megteszek, hogy helyre hozzam.
-Csak egy dolgot kérek. Soha többet ne hagyj el. Kérlek!