Love at first sight

Come back to me

(Egy kicsikét talán rövid lett ismét, de azért remélem olvasható lesz.)

Seungsik-ék távozása óta eltelt jó pár nap már. Pontosabban pár nap híján három hónap. Azóta semmi hír róluk és én azóta aggódom egyfolytában. Bátyám néhány társunk utánuk küldte, hogy a segítségükre legyen és ment még pár szövetségesünk, de ez engem akkor sem nyugtatott meg. Főként mert végérvényesen bebizonyosodott, hogy Seungsik társa vagyok, s nem csak azért mert megjelölt és nem is csak azért mert rájöttem, hogy szeretem, hanem azért is mert a napokban kiderült az is, hogy terhes vagyok. Így aztán dupla okom volt félteni őt. Emellett iker öcsém is furcsa volt. Eleinte fel sem tűnt, de mikor egyszer később mentem pihenni, feltűnt, hogy szipogva nézi a csillagos eget, néha halk síró hangot ad ki, mintha csak hívna valakit. Nos igen, kiderült így az is, hogy iker öcsém hiába félt Seungsik testvérétől Seungwoo-tól, hiányzott neki s visszavárta.
Ezek mellett kiderült még, hogy bátyánk és Seungmin is gyermeket várnak, méghozzá három cseppet. Na persze Seungmin jóval előrébb járt már, hisz az ő állapota már tudható volt korábban is, csak éppen nem mondták ki s nem is mutatták. Most meg már ott tartunk, hogy Seungmin hamarosan szülni fog. Boldogok is vagyunk és félünk is egyszerre. Mert ahogy Seungmin béta nála kicsit veszélyesebb a szülés. Ám szerencsére minden rendben zajlott a szülés alatt és utána is. De aztán jött egy kellemetlen dolog is, mintha csak az égiek így jeleztek volna, hogy ne bízzuk el magunk. Eme kellemetlenség egy hadüzenet volt, mégpedig azoktól akik még azon a bizonyos eseményen támadtak rám melyen Seungsik először megmentett engem. Bátyám dühös volt, védett minket a falka s néhány szövetséges segítségével. Csak sajnos igy is sikerült minket szétválasztani úgymond.
Valahogy a harcok közt így keveredtem én el a többiektől. Állapotomból kifolyólag nem tudtam átváltozni, ezért aztán meg mert amúgysem voltam s vagyok erős, nehezebben ment a menekülés. Egyszer majdnem el is kaptak, éppen mikor egy barlangba sikerült befutnom. Ám csak én hittem szerencsének a dolgot. Mert valahogy úgy esett, valamit tettek üldözőim vagy csak a barlang volt túl kicsi, a bejárat beomlott. Bent ragadtam. Úgy éreztem üldözőim próbálnak bejutni, de nem tudnak. Egy ideig próbálkoztak is még, de aztán abbahagyták. Egyszerre örültem a dolognak s éreztem azt, hogy nekem ott lesz végem. De tudjátok mit, nem is azt sajnáltam, hogy végem lesz, hanem azt hogy az a kis ártatlan élet mely bennem fejlődik velem együtt fog odaveszni. Persze próbáltam én kijutni onnan, de nem sikerült. Meg aztán ahogy az idő telt úgy fogyott erőm is.
- Ne haragudj picim, anyád túl gyenge. - hasam simítottam így hogy közben beszéltem picikémhez.
Egyre éhesebb, egyre szomjasabb lettem és egyre szomorúbb. És még eközben is volt annyi erőm, hogy meséljek picikémnek az apjáról akit sosem ismerhet meg. Ahogy telt az idő azt sem tudtam mikor van éjjel s mikor nappal. Arra is gondoltam lassan, hogy talán ha legközelebb elalszom lehet fel sem kelek majd.
Ám valami furcsa történt. Először azt sem tudtam álmodom e vagy ébren vagyok. Mert már képzeltem dolgokat amikről bizony hamar kiderült, hogy nem valós dolgok. Aztán vált valóssá a dolog mikor a barlang mondhatni megremegett, majd sorozatos üvöltések közben megéreztem az oly rég vágyott mámorító illatot. Ahogy az illat erősödött én úgy próbáltam meg maradék erőim összegyűjteni. Így eshetett meg, hogy egy erőtlen nyüszítésre futotta, közben pedig illatom annyira engedtem szabadjára ahogy csak tudtam.
Aztán elaludtam.
Álmomban Seungsik értem jött és karjában vitt haza engem, aztán csak ölelt és el se engedett és boldogok voltunk. De ez csak álom volt, egy keserű álom. Melyből fájdalmas és egyben furcsán kellemes volt felébredni.
Mert igen, felébredtem, ám már nem a barlangban voltam hanem tulajdon szobámban, ott ahol kiderült minden, ott ahol nem voltam egyedül. Mert nem álmodtam. Seungsik ott volt, farkas alakban, de ott volt és vigyázott rám.
- Seungsik... - hangom halk volt kissé s talán gyenge is, de ő egyből felugrott, átváltozott és magához ölelt, majd csókolt meg úgy mintha az élete múlna rajta. - annyira nagyon hiányoztál.
- Te is nekem életem. - homlokát enyémnek döntötte így és arcom simította - Majd meg őrültem mikor azt a hírt hozták, hogy harcban álltok és eltűntél közben. - éreztem félelmét, ám örömét is - Készültünk már visszajönni, de így még gyorsabban jöttünk. - kaptam még egy kis csókot, ezúttal éppen homlokomra - Kaptam egy kis segítséget arra vonatkozóan merre lehetsz. - itt hasamra simított - Olyan düh kapott el, hogy széttéptem azt a szedett-vedett hordát, aztán a barlangot is majdnem. Azt hittem nem éltek ahogy ájultan találtalak. De szerencsére rendben vagytok. - sóhajtott - Most már rendben lesztek mindig. Erről gondoskodom. Esküszöm soha többé nem fog senki sem bántani titeket. - szavait megpecsételendő újra megcsókolt engem, közben nekem könnyeim folytak hisz tudtam milyen erős s hogy szavai teljesen komolyak. Éreztem így van.