For my sake-A Kedvemért

Sokkal jobb így

Közelebb húzódik, megfogja a kezem, és látom, hogy sír.

— Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen meg tudod fogalmazni az érzéseid.

— Lehet, hogy egy tuskónak tűnök, de nem vagyok az.

Csókot nyomtam a kezére.

— És mi a helyzet veled? Téged mi fogott meg bennem? — kérdezem tőle.

Hosszan gondolkozik, már azt hiszem, hogy nem válaszol. Aztán egyszer csak:

— Amikor megismertük egymást nagyon magányos voltam. Előző évben halt meg anyu, a keresztanyám terrorizált, a depresszió szakadékának szélén ringtam. És akkor jöttél te. Vicces voltál, érdekes. Zenész. Elbűvölt, hogy gitározol. Mindig is szerettem azt a hangszert. Vágytam rá, hogy játssz nekem is valamit, ábrándoztam arról, hogy eljátszod a kedvenc dalom. Imádtam, hogy mindig új dolgot tudok meg rólad. Ami igazából nem is volt új, mert ugyanaz meg volt bennem. Ugyanazokat a filmeket szerettük, hasonló zenéket hallgattunk. Tudtad, hogy minden zenét, amit mondtál, hogy rám emlékeztet, azt letöltettem egy osztálytársammal, ő meg elhozta nekem mp3-on és infó órán másoltam át a saját lejátszómra? Utána sokáig csak azt a zenét hallgattam. Beléd szerettem abban a pillanatban amint azt mondtad, hogy milyen jól esett, mikor az első este elbúcsúztam tőled az üzenőfalamon, hogy 'jó éjt kék szemű'. Te voltál az én mentőövem. Valaki, aki azt se tudta ki vagyok valójában, mégis számítottam neki, míg azoknak, akik körülöttem élnek csak kolonc voltam. A hangod lett a legszebb dal a szívemben. Azt gondoltam akkor, hogy örökké az enyém leszel, hogyha úgy alakul, akkor együtt leszünk. De nem így lett.

Látom, hogy könnyes a szeme. Megdöbbentett, hogy ilyen sokat jelentek neki. Sose gondoltam volna. Szó nélkül a karjaimba zárom és megvárom amíg kisírja magát.

— Nagyon sajnálom. Annyira sajnálom — Próbálom csitítani, ringatni.

— Tudod milyen érzés volt, mikor eltűntél? Mintha egy hatalmas jég darab lett volna a mellkasomban, — Húzódik el tőlem. — Aztán, mikor lett volna lehetőség arra, hogy találkozzunk, egyszerűen nem jöttél ki elém a buszhoz! Gyűlöltelek, amiért ennyire semmit sem számítottam neked! Miért tetted? Miért hagytál cserben?

Itt van a lehetőség. Ha most őszinte tudok lenni vele, akkor mindig. Néztem azokat a csoda szép, könnyáztatta szemeit. Nem értem miért vagyok ennyire érzéketlen vele szemben. Nem értem, miért csak a farkam hozza lázba és a szívemet miért nem? Megköszörültem a torkom, és így szóltam:

— Nem voltam biztos. Sem magamban, sem abban, hogy téged akarlak. Nyíltan megmondani pedig gyáva voltam. Bocsáss meg! Igazából most sem érzem úgy. Nem tudom, hogy mi volt a célod azzal, hogy idejössz, de jobb ha őszinte leszek. Semmit az ég világon nem érzek irántad, és nem gondolom azt, hogy ez változni fog.

Félek a reakciójától. Nem akarok még egy levakarhatatlan csajt a nyakamba. Viszont, ő egy szép emlék az életemben, jó lenne, ha így is maradna. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy nevet. Zavartan nézek rá.

— Azt hitted, hogy én majd itt térden állva fogok könyörögni, hogy járjunk? — Majd megfullad a nevetéstől. — Mondtam, csak látni akartalak. Maximum jól érezni magunkat. Tudom, hogy én sokkal érzelgősebb vagyok, és sokkal jobban szerettelek, mint te engem. De ez van. Nosztalgiázunk kicsit, és ennyi pont elég lesz. Köszönöm szépen, de van fogalmam arról, hogy milyen vagy. Fáj, hogy nem lett több köztünk, de így, jobban belegondolva, épp elég belőled az, amit eddig tapasztaltam. Sokkal jobb így, hogy semmit sem kaptam belőled és úgy szenvedek, minthogy mindenedet nekem adtad volna, aztán meg elveszed.