il-LOU-sion SZÜNETEL

5. Amiben Harry már nem kisfiú

- Harry Styles... hát megint találkozunk... - Morton bíró letolja a fémkeretes szemüvegét az orrán és afelett néz rám elmarasztalóan. Semmit se változott az alatt a cirka három év alatt, mióta rendszeresen látogatom, talán picivel kevesebb haja van, az viszont fehérebb, mint az első alkalommal. Tizenöt voltam, mikor útjaink először keresztezték egymást, nem is emlékszem már, miért varrtak be akkor, talán a maréknyi mariska miatt. Ja asszem, az volt az első. Miután hiába vártak anyámékra, hogy felbukkanjanak értem, egy kirendelt védő vagy miafaszom képviselte az érdekeimet. Fiatalkorúságom biztos tudatában nagy mellénnyel álltam elé, hisz mit tehet velem, gondoltam magamban. Az öreg azonban olyan kérdésekkel zavart össze, amikre nem voltam felkészülve. Ezerszer elpróbáltuk Markkal, hogy milyen kérdésekre, hogy kell felelnem, hogy ne keverjem őket bajba, Morton bíró viszont egész más irányba vitte a beszélgetést. A családomról és a barátaimról kérdezett. Nos igazából könnyű volt válaszolnom neki, mert egyik se volt. A szüleim élnek ugyan, de ez az egyetlen, amit elmondhatok róluk. Szartak a fejemre már akkor is. Mikor meguntam, hogy hol van kaja otthon, hol nincs, de többnyire nincs, mert a pia drága mulatság, a cigi meg pláne – ember egy doboz cigi árából kétfogásos ebédet lehet készíteni –, elhatároztam, hogy megszerzem magamnak, amire szükségem van. Nem volt nehéz találni pár srácot, akik szintén apróbb stiklikből éltek, az ártatlan arcom meg az „angyali csigáim" jól is jöttek, mert ki feltételezné egy ilyen kis „édes teremtményről", hogy kiszedi a pénztárcád a táskádból és lekapcsolja az órád a csuklódról két másodperc alatt? Elég jól ment a biznisz, a zsákmányt igazságosan elosztottuk, onnantól kezdve sose éheztem és sose fáztam. Szerintem nekem volt először az osztályban bomber dzsekim és Josh meg a haverjai végre irigykedve néztek rám. Igaz, már nyolcadikosok voltunk és hosszú út vezetett idáig, de elértem. Josh irigyelt!

Mennyire szerettem volna közéjük tartozni valamikor! Nem sokkal azután, hogy anya elkezdett azzal jönni, miért nem vagyok másmilyen, egy reggel odafurakodtam mellé és megkérdeztem:

„Milyen szeretnéd, hogy legyek, anya? Kire kéne hasonlítanom?"

Anya hidegen rám nézett aztán csak forgatta a szemeit.

„Azt kérdezted, miért nem tudok olyan lenni, mint a többi normális gyerek, Kire gondoltál akkor?

Rettegtem attól, hogy valaki olyat nevez meg, akit utálok, úgyhogy vártam is a válaszát, meg nem is.

„Ott van például Josh! Nézd meg, milyen kulturált és jól nevelt gyerek! Mindig olyan fiúról álmodoztam, miközben ..."

„Miközben mi? Mondd el!"-kértem.

„Miközben olyan fiam volt, mint te."

Szóval Josh...ó igen, őrá én is szívesen hasonlítottam volna. Szinte mindig jókedvű volt, nagy növésű és erős. Az apjával hétvégente kirándulni meg horgászni jártak, minden hétfőn az élményeitől zengett a tanterem. Menő cuccokban járt, az anyukája tanár volt, az apukája meg asszem mérnök. Minden nap hozták és vitték, edzésre járt meg valami szakkörre is. Igen, nagyon szerettem volna olyan lenni, mint ő...

Úgyhogy megpróbáltam hozzájuk csapódni, és eleinte nem is volt semmi gond, csak figyeltem, hogy viselkedik, hogy beszél, mit eszik...bár azt nem kellett volna...
Szerettem volna nagyon, ha teljes értékű tagnak tekintenek a bandában, ezért én is gyártottam magamnak hétvégi emlékeket apával, meg halakkal, meg grillezéssel, miegymás..De persze Josht nem tudtam átverni.
„Maradj már, hülyegyerek, mit süketelsz itt? A faterod egy alkesz semmirekellő, ezt mindenki tudja!" - pirított rám. Én pedig bemostam egyet a képébe. Aztán a gyomrába. Akkor viszont láttam a reggelijét, amit nemrég megcsodáltam. Mit mondjak, kifelé jövet nem volt annyira guszta... Szóval megint behívatták anyámat, aki persze nem ment be, ezért írtak neki egy levelet, amiben elmesélték, mit tettem. Anya elolvasta, megcsóválta a fejét és széttépte.