il-LOU-sion SZÜNETEL

4. Amiben minden, de minden elszaródik

- Jó reggelt, Hazzy! Ideje tízévesnek lenni! - kelteget Lou nem mondhatnám, hogy gyengéden.

- Nem akarooookkk! – nyafogom, de akkor meg a lábam kezdi el csikizni.

- Neeee! - visítom, mire felnevet és azt mondja, egy tízéves már nagy fiú és nem visítozik. Persze engem erről senki se kérdezett meg, sőt arról se, hogy akarok-e tízéves nagyfiú lenni...Persze, akarok, hogyne akarnék, az már két számjegy, meg minden, de ... fog változni valami?

Lesz több szavam az életemmel kapcsolatban? Apa megint a régi lesz, amilyennek két éve nem láttam? Anya kevesebbet fog sírni? Rosie visszajön az intézetből? És a nagyi a temetőből? Meg fognak kedvelni az osztálytársaim? Ezek közül a kérdések közül legalább egyre lehetne IGEN a válasz?

Az utóbbi két évben annyi minden változott, hogy hirtelen alig tudom felsorolni. Először is kisebb házba költöztünk, amit bérlünk, nem a sajátunk. Apa elvesztette az állását, mikor ittasan állt be dolgozni. Hetekig nem is tudtunk róla, ugyanúgy elment reggelente és jött haza esténként. Csak valami papírt küldtek utána és anya akkor jött rá. Mondanom sem kell, ezért is kapott, mert hogy merte kibontani apa postáját...

Apa már nem is próbálja visszafogni magát, ott és akkor esik nekünk, amikor és ahol eszébe jut, nem is kell feltétlen okának lenni. Persze az az igazi, ha van, mert akkor lehet igazán elengednie magát. Mint mikor nem akartam bevenni a keserű szirupot, amit Dr Marshall írt fel. Olyan büdös volt, hogy öklendeztem, ahogy anya a számhoz közelített vele. Na ez például egy igen jó ok volt apának, hogy elagyaljon mindkettőnket. Engem, aki negyvenfokos lázzal alig éltem és anyát, aki segíteni akart. Már azért üvöltözött, hogy anya miért költötte az utolsó pennynket gyógyszerre. Azt ordította, hogy anyára nem lehet pénzt bízni, mert mindet elbassza. Nem én mondom ilyen csúnyán, ő mondta így.

Vagy amikor elhívta anyát, hogy menjen vele a kocsmába, én meg kértem, hogy maradjon, mert mindjárt kezdődik a kedvenc sorozatunk, amit minden héten együtt nézünk. Anya finoman elutasította, aztán mindketten nagyon nagyon megbántuk ezt a döntést. Akkor anya csúnyán megijesztett, megmutatta a tenyerét, ami tele volt gyógyszerekkel. Én bepánikoltam és ordítottam, hogy ne vegyen be ennyit, mert meghalhat. Apa meghallotta és kicsavarta a kezéből. Még két pofon, csak hogy biztos legyen, csak aztán ment vissza a díványra a meccset nézni. Még jó, hogy aznap este nyert a csapata, mert jött volna az újabb kör, ezt is jól tudtuk már.

Azóta gyakran mennek el együtt, sokszor hagynak magunkra este, van, hogy egyedül is fekszünk le Louval. Ha szerencsénk van, találunk vacsit a hűtőben, ha nincs, akkor így jártunk.

Sokat nőttem a két évben, de még mindig nem vagyok elég nagy és erős ahhoz, hogy megvédjem magunkat tőle. A fiúkkal a suliban már elbánok, de apa más kategória. Egyetlen kézmozdulattal félresöpör, ha próbálkozom, igaz nem is nagyon merek tenni semmit. Szégyellem, de gúzsba köt a félelem, mikor olyan eszelős lesz és csak imádkozom, hogy legyen már vége...

Ted bácsi már csak elvétve jön látogatóba és soha nem hozza a fiúkat, hiába kérem.

Rosie-t tavaly vesztettem el. Egyik hétfő reggel nem jött többet és mikor érdeklődtem felőle, Mrs Reynolds azt mondta, Rosie nagypapája nagyon beteg lett és nem tudja már ellátni. Úgyhogy egy állami nevelőintézetbe került. Iszonyúan hiányzott az elején, nem volt kivel beszélgetnem egész nap. Vagyis inkább nem volt kihez beszélnem, hisz Rosie többnyire inkább hallgatott.

A nagyi pedig... ő szép csendben elaludt pár hónapja...Anya kiborult, együtt sírtunk, a temetésre kikértek az iskolából, de bár inkább mentem volna dupla napot, mint hogy el kelljen búcsúznom a drága nagyikámtól.