il-LOU-sion SZÜNETEL

3. Amiben mégsem

- Szia Rosie! Hogy tetszett a buli szombaton? Úgy örülök, hogy ott voltál! Sajnálom, hogy nem találkozhattál Louval, de anya azt mondta, majd legközelebb.

- Szia Harry. Igen, jól éreztem magam nagyon. Köszönöm, hogy elhívtál meg hogy az anyukád eljött értem. Szép családod van – mondja kicsit szomorúan. Tudom, hogy neki nincs és el se tudom képzelni, hogy nekem ne legyen, de azért megértem szegényt. Csak a nagypapája van, aki már öreg és beteg és biztos nem is főz olyan jól, mint anya. Legalábbis Rosie elég sovány. Viszont nagyon szépen ír, olyan szépen, hogy Mrs Reynolds azt mondta rá, gyöngybetűk. És Rosie mosolygott, én meg örültem, hogy mosolyog.

Eltelt pár hét, túl vagyunk a nyári szüneten, az első nap az iskolában mindenki a nyári élményeiről tart beszámolót. Én majdnem végig Elena nagymamánál töltöttem a szünetet, mint minden évben. Imádok nála lenni, én vagyok a kedvenc unokája és ezt sosem felejti el kimutatni. Néha még mindig úgy dajkál, mintha baba volnék, de annyira nem zavar, hogy szóvá tegyem neki. A papa már rég meghalt és Elena nagyi egyedül él, ezért mindig nagyon örül, ha meglátogatjuk anyával. Apa nem nagyon szokott jönni, vagy ha mégis, akkor nem olyan jó a hangulat. Mikor csak mi vagyunk, anyáék órákat beszélgetnek, mi meg az udvaron játszunk Louval, lekváros kalácsot majszolunk, amit a nagyi süt és maga főz, igazi szilvából. Tele van a spájz mindenféle finomsággal, befőttekkel, sok-sok gyümölccsel, ami a kertjében terem. Nemrég szedtem egy halom málnát és Elena nagyi csinált hozzá rizspudingot, appppám, hogy az milyen állati fincsi volt! De a legjobban az almás pitéjét szeretem, szerintem sokkal de sokkal jobb, mint a bolti.

Szóval Elena nagyinál minden tök jó volt, anya néha meglátogatott, de ritkábban, mint szokott és olyan is volt, hogy két hétig nem jött. Esténként telefonált, de hamar letette, csak tudni akarta, jól vagyok-e és megígérte, hogy hamarosan látom megint. Aztán eljött a suli kezdete előtt pár nappal egy hatalmas napszemüveget viselt, amin jót mosolyogtam, mert minek odabent napszemcsi, de a nagyi meg sírt és akkor az én kedvem is elment a vihorászástól. Megkértek, hogy szedjünk pár szem epret meg egy tál ribizlit a kertből, amíg ők isznak odabent egy teát.

Október végén a sulinkban szokott lenni egy nagy nap, amikor minden osztály megmutathatja, hogy mit tud, vannak, akik táncolnak, mások énekelnek, egyesek szavalnak. A mi osztályunkból engem kért fel Mrs Reynolds, hogy mondjak egy verset, szerinte én beszélek a legszebben mindenki közül. Lassan és tagoltan. Úgyhogy megtanultam a My Best Friendet és alig várom, hogy előadhassam a nagy színpadon. Ilyenkor a család is jelen lehet és én anyát, apát meg Lout is meghívtam, hogy nézzenek meg. Utána lesz egy kis ünneplás, meg állítólag dicséret is jár érte az ellenőrzőnkbe.

Csinibe kellett öltözni, szóval fehér ingben feszítek, meg a fekete nacimban, amiből majdnem kilátszik a bokám. Szerintem nagyon vagány, de az igazgató néni szerint illett volna egy újat vennünk erre az alkalomra, mert ezt kinőttem. Na nem baj, majd odaadom Lounak, neki biztos pont jó lesz. Ja meg azt is mondta, hogy vágassam le a hajam, mert nem szép, hogy a csigáim a szemembe lógnak, de szerintem ezt nem mondom meg anyának, mert nem akarom, hogy megnyírjanak. Lou is mindig az ujjával birizgálja őket és én nagyon szeretem, annyira megnyugtató, kellemes érzés. Nem, nem engedem levágatni és kész!

Már felsorakoztunk szereplési sorrendben, én leszek a hetedik fellépő a tízből. Kíváncsian pásztázom a sorokat anyáékat keresve, de nem látom őket sehol. Lehet, hogy a túloldalon ülnek, és az messze van, meg sötét is a nézőtér. A vendégek közül rengetegen fényképeznek, meg videóznak, huh, lehet, hogy benne leszünk a tévében is? Az de király lenne!

Ahogy felérek a színpadra, Lou vigyorog rám az első sorból. Felemelt hüvelykujjal jelzi, hogy minden oké lesz és én hiszek neki. Miért ne tenném, hisz együtt gyakoroltunk hetek óta. Viszont se anya, se apa sehol. Elmondom a versem, hatalmas tapsot kapok érte, vannak, akik fütyülnek meg fel is állnak és úgy kiabálják, hogy Bravó! Nagyon jól esik, meghajolok és lesétálok a színpadról. A lépcső alján Mrs Reynolds vár mosolyogva és megsimogat. Azt mondja, tudta ő, hogy engem kell szerepeltetnie és hogy nagyon büszke rám. És felajánlja, hogy a műsor után hazavisz, mert nincsenek itt a szüleim. Egy kicsit szomorú vagyok, hogy nem értek ide, biztos apa nem végzett a munkával, de legalább Lou látott. Hamarosan pedig otthon majd elmesélem, vagy megnézzük a tévében, hogy milyen voltam. Vagy a neten, mert ilyenkor a szülők mindig felteszik a videókat a facebookra.

Már elég késő van, mire hazaér velem Mrs R. A konyhában ég a villany, tehát itthon vannak már. A kapuban Lou vár, mivel gondolom, ő nem akart részt venni az ünneplésen, nem szereti a felhajtást. Elköszönök a tanár nénimtől és besétálok a házba, de mielőtt a konyha felé fordulnék, Lou a lépcső felé ránt.

Ezt meg tudta tenni, mikor hat éves voltam, de lassan kilenc leszek és jól tudom, mire megy ki a játék, nem hagyom magam. A konyhába rohanok, ahol az ajtóban lecövekelek, mert a látványtól mozdulni se tudok. Tányérok meg poharak a földön összetörve, székek feldöntve, anya reszketve a falhoz szegezve vérvörös, feldagadt arccal, sír némán. A ruhája is itt-ott elszakadt. Apa pedig előtte épp ütésre lendíti a kezét, illetve nem is a kezét, hanem az öklét, miközben anya nyakát szorítja a falnak. Anya felsikít, mikor meglát, de én képtelen vagyok elfutni, ahogy kéri. Apa rám néz, elengedi anyát és felém indul. Durván megragadja a karom, berángat az egyik lenti szobába, és rám zárja az ajtót. Félek. Nagyon félek, hogy most mi fog történni. Hamarosan rá tudom venni a lábaim, hogy elinduljanak maguktól és dörömbölni kezdek, de apa nem enged ki. Nem tudom, Lou hol van, lehet, őt egy másik helyre vitte. Aztán anya jajveszékelését hallom.

- Ne, Isten szerelmére, Roger, könyörgöm! Neeeee! - sikítja. Bennem valami elmozdul itt bent, olyan furán fáj a hasam. Tiszta erőmből ordítani kezdek, hogy engedjenek ki. Ordítok, ahogy a torkomon kifér, és rettegek közben, hogy mi lesz, ha kijutok innen, mit fogok odakint látni. Hallom a dübörgést, anya sírását, apa részeg káromkodását, a becsapódó ütések puffanását.

Miért nem jön senki? Hát senki nem hall minket? Anya sikít, én ordítok, miért nem segít senki? A szomszédok, a járókelők, hát hol vannak? Máskor mindig vannak odakint ilyenkor, pont most senki? Vagy tudják jól, mi történik és nem mernek átkopogni? A saját hajam tépem kínomban, a hangom, mintha nem is az enyém lenne. Már berekedtem és fáj a torkom, meg a szemeim is, mikor végre nyílik az ajtó és apa lökdösi be anyát rajta. Pont elém löki az ágyra, anya azonnal hozzám bújik és együtt sírunk. Apára nézek, aki azzal a na most megmutattam tekintettel néz vissza, a fogát csikorgatja, amit utálok, mert nagyon félelmetes. Aztán egy percre eltűnik és fellélegzem, hogy vége van, de tévedtem, mert hamarosan visszatér és anya ahogy ránéz, a fal felé próbálja húzni magát az ágyon.

- Ne Roger! Tedd...tedd el a kést, kérlek! Jók leszünk, megígérem, de tedd azt el! - könyörög neki. A legnagyobb konyhai késünk van a kezében. Nemrég azzal viccelődött, hogy egy disznó nyakát is el lehetne vágni vele. Hát mi nem vagyunk disznók, szóval ...

- Egyszerre is át tudom szúrni ezt mindkettőtökön! - mondja apa. Nem kiabál, sőt, egész nyugodtan beszél, de az arca egészen eltorzult és nem tudom, mit tettünk, ami miatt meg akar ölni minket. A lámpa fénye megcsillan a pengén, nagyon ijesztő, és hiába vagyok már kilenc majdnem, én bizony remegek a félelemtől és újracsak nem jön ki hang a torkomon.

Hosszú hosszú ideig áll az ajtóban, egy szót sem szólva, csak néha megvillantva a kést a kezében, mikor már csillapodna a sírásunk, ezzel újra halálra rémít mindkettőnket. Néha meg is indul felénk vele, de nem jön annyira közel, hogy elérjen. Látom rajta, hogy élvezi, hogy rettegünk tőle. Aztán felrángatja anyát és elkezdi lekaszabolni róla a ruhát. Anya dermedten áll, gondolom, nem akarja, hogy apa véletlen megszúrja vagy megvágja. Oda akarok menni, de mikor észreveszi, hogy megmozdultam, felém fordítja a kést és nem merek közelíteni. Mikor anyán már csak egy bugyi van, csúnya szavakat kezd mondani rá. Nem értem mindet, de a lényegük az, hogy anya milyen ronda és bottal se piszkálná. Külön rámutat bizonyos testrészeire, amik szerinte undorítóak és ne is várja anya, hogy gusztusa legyen rá. Anya csak áll és zokog, csak akkor ül le mellém, mikor apa elunja magát és ott hagy minket egyedül. Ráterítem a pokrócot, ami az ágyon volt, összebújunk és reszketve, sírva alszunk el valamikor sokkal később.

Csók, drágáim!
Hát sajna ez  van, kutyából nem lesz szalonna...
Szeretettel:
Gotti
xx