ɪ'ᴍ ᴄᴏᴍɪɴɢ ʜᴏᴍᴇ | ✔

° epilógus °

Testemen ezernyi rózsa bontott szirmot, melyek reád emlékezve kezdték el hullajtani illatos szirmaikat. A szellő, mely hideg simításával libbent a zord éjszakába megmentve egy tűzvörös szirmot mi fényesebb volt a legdrágább gyémántnál, meleg tenyeredbe fújta, melyet egész testeddel és lelkeddel védelmeztél - gondoztad, imádkoztál érte hamis istenekhez, hogy ez a picinyke elszáradt szirom végre békében, gondtalanul megváltást nyerjen a másvilágon, mi számodra oly elérhetetlennek tűnt.

Tizenhárom évvel később a szirom ismét rózsába borult - terebéjes bokor formályában tért vissza a felhők közül.

Meg akartad érinteni, vágytál arra hogy újra érezhesd selymes tapintását annak a sziromnak, mi most ismét teljes pompájában hajtott fejet előted.

De töviseim átszúrták fehér bőrödet, vöröslő véred lassan folyt végig ujjbegyedtől egészen a könyöködig, minek meleg érintésétől a hideg érzése futott végig a gerinceden.

De te mégis nyújtottad kezed a virgonc tövisek közé, felszegett állal, halovány mosollyal az ajkaidon, egészen addig, míg végig nem simítottál számodra kedves, ismeretlen, de mégis kísértetiesen ismerős szirmaimon.

Lan Zhan - köszönöm, hogy a halálomban is oly buzgón, óvtad nevem, s szívem - hogy annak ellenére hogy ezüst szemeim csupán odafentről csodálhattak, megőrízted keserű emlékem.

Oh, Lan Zhan. A szívemért cserébe a szívedet kérem.

* * *

Lan Zhan. - suttogtam, majd remegő ujjaimat az asztal lapjára helyeztem.

Szemeidben keserűség lágy fénye pislákolt, ajkad remegett ahogy megfelelő szavaid után kutattál. Meleg ölelésed körül libbent a hatalmas, gondosan berendezett szobán, hogy időt nyerj míg összeszeded fejedben suttogó kusza gondolataid. Szemeimben könnyek kristályai csillogtak, érezvén rég bujkáló fájdalmad, miért csakis magamat okolhattam - ostoba voltam, végtelenül ostoba.

Ezzel a pár szóval, mit ajkadon ejtettél emlékeimet teljesen összekuszáltad, tetteimet szégyenletessé tetted, szavaimat piciny hazugságokká formáltad. Ezen hatások voltak azok, melyek bűntudatot ébreztettek bennem - hogyan is értelmezhetném szavaidat, ha épp ésszel felfoghatatlanok számomra?

Fontos volnék neked? Fontos lettem volna akkor is mikor elkaptál egy kancsó Császár Mosolyával? Amikor gyűlölettől aranyló szemeid a pokol égető tüzébe kívántak, mert véletlenül megfosztottalak a homlokszalagodtól? Akkor is mikor először láttalak könnyeket hullajtani? Mikor halálom pillanatában is finom vonásaid emléke volt az, melyek megmentettek a szörnyű végtől, mely rám várt?

Elnézve mennyei arcodat, melyet most először láttam ennyire könnyednek és végtelenül boldognak, kezdem azt hinni, hogy eddig teljesen félreismertelek. Hogy az irántad érezett különös érzelmeim, melyek nyugtalanná tettek éjszakánként, az elejétől fogva a legtisztább szándékkal, viszonzásra találtak.

- 10 év. - suttogtad, majd aranyszín szemeidet az enyémbe olvasztottad. - Abban a 10 évben minden egyes nap abban reménykedtem, hogy visszatalálsz hozzám. Hogy találok valamit belőled, hogy megbizonyosodjak arról... nem veszítettelek el. - hangod elcsuklott, szemeidben fénylő kristálygömbök gyűltek.

Lelkem szilánkossá tört - bánat és mélységes bűntudat táplálta.

- Itt vagyok. - lassan kúsztam oda hozzád, tenyeremet az arcodra simítva hunytam le ezüst íriszeim.
Egy apró mosoly terült el az ajkaimon, ahogy szapora szívverésedet hallgatva, meleg testedhez bújva érezhettem azt, amiben oly rég óta nem volt részem.