Just be mine

Első

Mióta eszem tudom folyton csak költöztünk és mindig azért mert szüleim máshol találtak munkát. Nagyim mondta már párszor miért nem állunk meg, miért nem költözünk hozzá mert hogy amúgyis túl nagy a ház egyedül neki amiben él. De anyámék sosem mentek bele mondván nem akarnak a terhére lenni. Csak aztán megtörtént a legrosszabb és muszáj volt megállnunk, muszáj volt maradni. A nagyi hirtelen távozott el az élők sorából. Szomorúak voltunk nagyon. Ezért aztán maradtunk a nagyi házában amit szüleimre hagyott. Ebből még az következett, hogy a sokadik suliba írattak be engem szüleim. Ez a suli annyiból volt különleges, hogy itt már biztos volt hogy maradok. Mondanom sem kellene, de megteszem mert számomra igencsak meglepő volt. Mégpedig az, hogy alig pár hét leforgása alatt szert tettem néhány barátra. Na persze szereztem ellenségeket is, és csakis ezért nem volt túl jó suliba járni. Tudni illik nem vagyok egy gazdag gyerek, sosem voltam és nem is tartoztam a tehetősek közé. Ez engem nem is zavart, de mindenki mást igen. Legalábbis a sznob majmokat, meg azokat akiknek kevesebb esze volt mint egy homokszemnek.
Na de.... Nemrég felvetődött az ötlet, hogy az osztályunk elmenne kirándulni. Nem kellett hozzá túl sok, csak a szülők aláírása és egy hétre való ruha. Igazság szerint vegyes érzelmekkel mentem bele, hogy én is ott leszek, hogy megyek a kirándulásra.
El is ment végül az osztály arra a kirándulásra . Az indulás napjának délutánján értük el azt a helyet ahol majd egy teljes hétig fogunk lenni. Egy kisebb erdő féle volt, apró faházakkal melyek mindegyikében kettesével lettünk elszállásolva. Volt olyan mákom, hogy egyik legjobb barátommal, Seonghwa-val, tettek egy szobába. Seonghwa gazdag, de sosem volt elszállva magától. Mindig kedves volt mindenkivel, de irtó dühös tudott lenni ha a barátait bántották. Ő tanított meg verekedni is, csak az volt a probléma, hogy én közel se voltam olyan ügyes mint ő. Na sebaj.
Jelen helyzetünkben kergetőzünk. Én, Seonghwa, meg még másik két nagyon jó barátunk, Yeosang és Changbin. Mindig más lesz a fogó, mert hát ugye ez a lényege a fogócskának. Nem vagyunk már ötévesek de nah... jó így hülyülni kicsit. Különben is a tanárok azt mondták amíg nem lesz ebéd addig azt csinálunk amit akarunk. Hát mi szót fogadtunk.
Egész jól szórakoztunk addig míg egy szerencsétlen lépést követően Seonghwa el nem vágódott, de úgy hogy magával sodorta az egyik nagyszájú bajkeverőt, név szerint Mingi-t. De tudjátok mi volt a meglepő? Mingi nem kapott dührohamot mint általában mindig, hanem csak tűrte hogy Seonghwa vöröslő fejjel lemásszon róla. Barátom bocsánatot is kért meg minden. Na de ezután jött a meglepi. Mert Seonghwa akkora pofont adott annak a légimeszelőnek, hogy az még másnak is fájt. De ő csak mosolygott. Nem tudom mit mondott neki Mingi, de biztos valami nem szépet.
- Jól vagy azért? - eljött, vagyis eljöttünk már onnan és az egy padra ültünk le.
- Jól. - mondta csak s morgolódott magában - Az a mocsok... Utálom..
- Mit mondott neked, hogy megütötted?
- Arra én is kíváncsi lennék. - Yeosang hozott inni nekünk.
- Én arra is, hogy miért nem vágott vissza. Mingi nem az a fajta aki csak úgy szó nélkül hagy ilyesmit. - Changbin is leült végre.
- Volt pofája... - Seonghwa ökölbe szorította kezeit. Rá akartam kérdezni mi volt, de ő magától elmondta. - Tudjátok mit mondott? - csak értetlenül néztünk s fejünket ráztuk - Azt mondta ha alá fekszem elnézi a dolgot nekem. Értitek?
- Megütöm. - Changbin ugrott is fel.
- Fel se éred. Nyugi már. - szólt a le Bin-t Yeosang.
- Kapd be Yeo. - Bin be is mutatott barátunknak.
- Valami mást kellene kitalálni. - mondtam s gondolkoztam el kicsit. Csak az a baj, hogy semmi jó nem jutott eszembe.
Elmélkedésünk a nyakunkba zúduló vízáradat szakította félbe. Bin volt aki rögtön kiakadt és menr volna neki az ostoba vicc végrehajtóinak, ha Yeosang le nem fogja. Hwa volt aki mondta hogy hagyjuk a dolgot, majd máskor megtoroljuk. Így aztán, bár dühösen, de mentünk törölközni meg átöltözni. Nem sokkal ezután jött a tanár egy megafonba kiabálva, hogy sorakozó a konyhánál mert hogy ebéd idő van. Mentünk mi is. Persze hogy ne legyen túl jó dolgunk ott sem, voltak olyanok akik lökdösődtek. Ebből jött az is, hogy egy váratlan pillanatban engem is meg Changbin-t is fellöktek. Nem volt túl jó érzés. Csak míg volt aki Bin-t felsegítette addig engem senki. Rossz érzés volt kicsit azért. Aztán jött rgy kisebb sokk mikor egy pár bakancsot pillantottam meg s azok tulajdonosát. San volt az, a legnagyobb pofájú fiú, akinek a legrosszabb a híre a suliban. Csak ő vette a fáradtságot, hogy látszólagos figyelmet szenteljen szenvedő valómnak. Se szó se beszéd, egy rántással felhúzott engem.
- Én... Öhm... Köszi... - rettentő zavarba hozott, nem csak azért mert hirtelen csend lett, hanem azért is mert nem engedett megel, jobban mondva a kezem nem engedte el.
- Nincs mit. - mondta lazán s végre el is engedett, aztán fejével előre bökött.
Elsőre nem értettem, de aztán rájöttem, hogy arra célozhatott, hogy induljunk tovább kajálni. Kicsit égett az arcom, akkor meg pláne mikor Bin jött oda és rángatott magával, nem túl szép szavakkal illetve San-t és a hozzá hasonlóakat. Akkor állt le, kicsit, mikor rá szóltam és elmondtam hogy tulajdonképpen San volt aki segített nekem és hogy ezért ne bántsa őt.
- Jó, de akkor se higgy neki csak mert egyszer kivételesen segített.
- Jól van. - igazat kell adnom neki sajnos. Mert San amilyen jól néz ki olyan rossz is.
- Na gyerünk kajálni. Éhen halok. - húzott is tovább Changbin. Egy pillanatra néztem vissza csak s San ebben a pillanatban karolt át egy lányt. Egy pillanat volt, mégis úgy éreztem abban a pillanatban törtek össze álmaim.