1.

106 9 4
                                    


Bűnöztem ma is.

Minden nap ugyan úgy kezdődik, de mégis mindegyik máshogy. Kinyílik a szemem, az álomképek szerte foszlanak, kidörzsölöm íriszeimből a csipát, megiszom a még tegnap kikészített vizem, és felülök az ágyban. A szobába a reggeli gyér fény mindig beszűrődik, én pedig próbálom megszokni.
Mint mondtam, mindig más. Mert mellettem nem ő feküdt, nem a szerelmem nyújtózkodott, nem az, akiben én mindig megbíztam, aki mindig szeretett.
Nem.
Valaki más hevert a helyén. Nem egy barna hajú, szeplős, boldog arcú szunyókált ott. Egy szőke, göndör, spagetti haj ficánkolt mellettem, s a tulajdonosa napbarnított bőre csak úgy virított az ágyneműhöz képest.
Egy másik ember ő, aki engem szeret, de én őt nem. Aki mindig kedves, én pedig vele sosem. S mindig próbálkozott, én pedig mindig vissza utasítottam. Még egyszer sem tudott megtörni.
De tegnap....

Összevesztem a szerelmemmel, és ő próbált meg vígasztalni... Talán túlságosan is...

Teljesen elöntött a méreg, utáltam magam a tettem miatt. Egyszerűen muszáj volt tennem valamit, ami esetleg megnyugtat.
Kimentem, főztem egy teát, és felkaptam magamra egy meleg ruhát. Kirohantam a deres utcára, egyenesen a szemben lévő havas erdőhöz.

Már nem látszik a nyár nyoma, de még az őszé sem. Minden fehér, mint egy tiszta lélek. Nem úgy mint az enyém...az én lelkem már fekete...éjjfekete.
Leültem egy hideg padra és csak bámultam a kék eget, és a magányos csonka téli fákat. A színek már nem színek, az illatok már nem illatok, a szavak már nem szavak, minden egy szürke világhoz köt engem. Tegnap még éltem, ma már csak lélegzem. Nem lettem más mint egy lélektelen test, aminek a szerelem a tápláléka. S most éhezek.

~•~•~

Csak hallgattam az ürességet, és próbáltam magam legbelül megfojtani mérgemben. Kételyek kezdtek gyötörni.
Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Talán titkoljam el?
Vegyem meg nem történtnek?
Vagy vessek keresztet, és mondjam meg az igazat neki?

Teljesen tanácstalan vagyok, és senki sincs aki segíthetne. A suli online, a szülők estig a munkában, én pedig otthon egyedül, a csöndben.

Megőrít már ez a némaság. Megsüketít a csend zaja és a néma szavak.

Két megoldás van, ami mindig segít nekem.
Az első, ha valami zenét hallgatok.
A zene mindig segít nekem.
És mi a másik? Ez már csak rajtam segít. A hangja... Az Ő hangja...

De ma nem. Ma nem fog segíteni, egyik sem, hogy rendbe tudjam rakni az életem. Elrontottam mindent... Egyszerűen az egész jövőmet ketté vágtam, ezzel a bűnömmel.

Jövő? Az idő relatív. Beszéljünk inkább a múltról. Hogy mégis ki vagyok én.

Egy senki? Vagy egy híresség? Ki tudja... Én aztán nem. Csak vagyok. Voltam, és leszek is...
Mégis, én akkor kezdtem el élni, amikor megismertem őt... Őt, aki a gyönyörű barna íriszeivel, és kócos hajával, egy őszi napsütéses reggelen, mélyen a szemembe nézett. Ott és akkor értettem meg mindent, abban az egy másodpercben döntöttem el, hogy mi értelme legyen az életemnek.

Szeretni Őt.

Ezért kell élnem, hogy a végsőkig vele lehessek.
Miért is kéne élnem vagy meghalnom most? Hisz az értelme az életnek már tovaszállt, én pedig nem tudom merre repült. A halálom sem lenne jó. A családnak ártanék a legtöbbet, azt pedig nem akarom. De mi gátolna meg a családon kívül? Ő az egyetlen aki meg tudná még ezt akadályozni. De nem fogja, mert már délre szállt a madarakkal.

Idejét sem tudom mikor volt, hogy egymásra találtunk, azóta megéltünk már szinte mindent... Csak ezt nem... Sosem néztünk másra, mindig nyíltak voltunk egymáshoz, sosem hazudtunk, egyszerűen csak egy szó írt le minket. Szerelem.
Mégis...én a jelenben követtem el a hibát, nem a múltban. Most kellett volna figyelnem, nem pedig akkor, amikor nem is gondoltam a jövőre.

De megtörtént az, aminek sosem kellett volna.

Én bátran néznék a vádak szemébe, ha nem Ő ülne a bíró székében. De most Ő fogja a kalapácsot felemelni, lecsapni...ami az ítéletet jelenti majd számomra. A legnagyobb büntetést szabná ki rám, ez szétmarcangolna teljesen.
Az, hogy örökre elhagy engem.
Nem fogja a kezem, nem nevet a béna vicceimen, nem simítja végig hajamon a kezét, nem érne ajkamhoz, és a legfájdalmasabb... Nem szeretne soha de soha többé.

Megölné az érzéseimet.
Megölné a vágyaimat.
Megölne engem.


A. J.

Feladtam egy levelet- Leander Kills  | novella | (Befejezett)Where stories live. Discover now