Feladtam egy levelet- Leander Kills | novella | (Befejezett)

4.

Mi mindig is szerettük egymást. Elválaszthatatlanok voltunk. Szeretetet adtunk és kaptunk. Esténként visszavettük, majd újra egymásnak adtuk. Nap nap után, folyamatosan csak adtunk, kaptunk és elvettünk.
Én tényleg szerettem... Ezért színt vallottam. Bíztam benne hogy szerelmünk mindent túlél.
Ám, végül mégis úgy éreztük, hogy kihült köztünk minden láng, mi szívünkben élt egymás iránt.

Vissza-vissza gondolnék az együtt töltött időkre, a tomboló lángra, s az utána megmaradt parázsra.

Vágyom rá, hogy az a kis hő újra perzseljen, vágyom hogy kezem kezéhez érjen, hogy ismét enyém lehessen.
Csak sodródok a gondolatok közt, egyre csak beljebb és beljebb.
Nem érem el... Az emlékek nincsenek meg... A közösen eltöltött idő, azok a csodás órák s percek, mind mind most olyan távolinak tünnek, s már nem is emlékszem tán fényükre.

Mintha valaki elvitte volna őket. Ő lopta el. Csak is ő lehetett.
De... Miért?
Talán meg akarja védeni tőlem? Nem akarja, hogy a viszály áldozata legyen?
De nálam is jó kezekben lenne, vagy talán tévedek? Biztosan. Neki mindig igaza van.
Tudom, nekem nem is kellenek ezek az emlékek. Elég csak a jelen. Mi értelme a múltamnak egyáltalán, ha mindig azon rágódok?
Tévedek? Biztosan.

Vigye csak ha ez neki jól esik. Tartsa meg nyugodtan az összeset. Hiányzik ez nekem? A bánat, a féltés a veszekedés, a szerelem...a boldogság?
Igen. Hiányzik.
De elvitte messzi, rózsás földekre, hol a fű mindig zöld, s az ég mindig kék. A virágok mindig nyílnak, s a fák sem sárgulnak. Ahol a nap a szalmakalapra süt, s a jég nem marad meg. Ahol minden élet jobb lehetne.

Vagy ki tudja? Eljut e még levelem magamhoz, vagy örök homályba vész s az álom földre lép? Elhozom én vajon magamnak ezt az örök boldogságot? Vagy elveszett leszek halálom végső percéig...?
Ezt csak a remény levelének tulajdonosa tudhatja. Ő a válaszok kulcsa, a szívem lakatjànak arany zárja, mely akaratával nyílik s zárul.

Én vagyok a veszély, magamra nézve. Ha nem lennék elmúlna a vész, vagy több lenne?
Talán egyik sem, de boldogság sem lenne, pont mint a szomorúság. Valamit valamiért? Nem alkudozom. Inkább élek, s tovább félek az árnyékomtól, a múltamtól s a jövőtől. Megéri hisz szerelmem még őrzi emlékem. A túlvilágba is elviszi ha kell.

A levelem az egyetlen esélyem. Ki kell használnom, különben elfogy a levegő, s elhagy a teremtőm.
És valószínűleg ki is fogom.

Mert érzem, elértem a célom. Megvalósul majd az álmom, hogy valóságos legyen az életem.

Levelem az útja végéhez ért.
Hozzám.
Hát akkor változtassunk a múlton. Legyen egy csodaszép jövőnk.

A szerelmemmel együtt.