Áll az alku?

Zemblanity

Zemblanity: the inevitable discovery of what we would rather not know

Sosem siklóernyőztem. Már nem is fogok. Lecsúsztam róla. Viszont, ha le kéne írni az állapotot, amibe kerültem, valahogy a sikló vitorlájához tudnám hasonlítani, kifeszítetlen státuszában, irányítója által hagyván, hadd kapjon bele a legnesztelenebb, annál sebesebb áramlat.

Valahonnan én is kiugorhattam, valóban, de hátamon semmi biztosító heveder nem kígyózik, csakis a zuhanás, arcomba szemből süvítő légzuhataggal, épp csak leheletnyi esélyt adva, hogy vadul kapkodjam ki-be a levegőt. Félek kinyitni a szemem; az akaratlan látvány belsőmet mardossa, tudom, hogy nem akarom látni mi van körülöttem. Az ideglelő némaság tudatlanságába burkolózva még inkább felturbózza szívműködésem, jelezvén az ébredő pánik közeledtét, ami mindig jeges cunamiként söpör rajtam végig.

Megtörtént, tudom. Vagy... mégse? Csak kómás állapotban vannak lázálmaim? Lehetetlen, egyedül voltam odaát. Remélem. Azt hiszem. Most már kezdenek kétségeim támadni tettem helytállóságát illetően.

De akkor, ez mégis micsoda?

A másodperc töredéke alatt szakadt meg gondolatmenetem egy erőteljes huppanásnak köszönhetően. Homlokom az előttem elterülő kemény felülethez tapasztottam szorosan. Megmoccanni sem mertem. Mi ez? Mi ez az érzés? Kiráz a hideg, szinte érzem magam körül a romlottság mindent beborító mázát. Szemhéjaim még inkább összeszorítottam, óvatosan fekvőtámasz-szerű pozícióba helyeztem karjaimat, félve; ha most felállnék, menten összeesve törne rám az instant rosszullét. A fejem önállóan dülöngélt a nyakamon, mint egy rosszul beállított bólogató kutyának, ahogy lassan szűnni látszottak a csukott szemem előtt tangót járó villanó csíkok, a kezdeti némaság elcsitult állapotát pedig kezdte átvenni valami ismerős, lassan zsivajjá duzzadó hangfoszlányok martaléka. Az autó dudájának ismerős sípolására rögtön kipattantak az eddig erőszakosan leszorított szemeim és fordítottam fejem a hang vélt irányába. Óriási, csontszín jármű robogott teljes iramában felém, mely elől csak az utolsó pillanatban sikerült egy mutatványos nyúlánk mozgását maga mögé utasítva odébb vetődnöm. Fékezés nélkül hajtott tovább a gépezet, a volán mögül pedig egy első látásra hüllőre emlékeztető figura cseppet sem nyomdapapírra illő ordibálását hozta a szél.

-Vak vagy, ribanc?! - ezt legalább ki tudtam szűrni, a többi nem is érdekelt. Igazából pont beletrafált; arcomat végig tapogatva nem találtam sehol sem a hétköznapokban nélkülözhetetlen szemüvegemet.

Hülyén bambulva meredtem a már tovarobogott jármű után, vadul pislákolva; nem sikerült megemésztenem, hogy én most tényleg egy vezető és beszélő gyíkot láttam? Azonban nem csak ez nem illik a képbe: körbe kémlelve egy vörösen izzó felhőtakaró burkolta be az eget, ám nem eltakarva a magasabb épületek fölött elhelyezkedő, ötágú csillag formát viselő, holdhoz hasonló képződményt, mely szintén egészen vérszín koronájában keringett felettünk. Micsoda félelmetes egy kozmosz, hova kerültem, miért nem ébredek már fel?! A feltételezett utca életre kelt a rajta keresztül nyüzsgő kevertnél kevertebb, elfajzott alakoktól: hegyes agancsos fejük hosszú árnyékot húzott maguk után, vaskos, pikkelyekkel borított farkak csapódtak neki a vádlimnak. Az ijesztő tagok nem kifejezetten foglalkoztak velem, bár lecövekelt alakomat páran megbámulták, így inkább jobbnak láttam odébb slisszolni a figyelem centrumából, miközben sikeresen ismét hanyatt zuhantam, államat az érdes, bazaltszín betonba verve. Ennyire még én sem vagyok szerencsétlen; valakik szándékosan fellöktek. Ijedten pillantottam rá a felettem magasodó trióra, melynek tagjai hasonló rémpofák voltak, mint a többi helyi. Méltatlankodó hangomat jobbnak láttam lenémítani, meglátva a rám villantott, tűhegyes fogakból álló állkapcsokat.