Áll az alku?

Ephialtes

Ephialtes: a nightmare, the demon Incubus that supposedly causes a nightmare 

Nem kellett sok, hogy ez a tünemény ellibbenjem előlem, kidurranva, azonmód, ami valójában is volt: egy cukormázzal megkent rózsaszín buborék, benne Rádió Démon és Én, fent ülve egy egyedül általunk ismert és felfedezett bolygón, ami alig volt karnyújtásnyira a Mennyország kapujától - ám hiába vártunk a felfele meredező, vasabroncsokkal keresztül tűzdelt kapusor kinyílására; az nem mozdult. Szinte fülemben kongott a rozsdás lakat kattanása; amilyen kevés emberből lesz éteri angyal, nem hinném, hogy túl gyakran kéne nyitogatniuk.

De vége is lett.

Rádió Démon ellágyult vonásai a vákuumban felszívódva mosódtak el hamiskás torzképpé, majd súlytalanul emelkedett el mellőlem, ahogy vissza zökkentem ismét a jelenbe és a maga keltette nyomorúságába. Most már nem Én voltam és Rádió Démon, csakis Alastor rút vigyora és én, esedezve a megváltásért, aminek teljesen búcsút inthettem.

Szemem továbbra is hunyorogva tartottam csukva, míg minden erőmmel azon voltam, hogy a paradicsom dobálástól felajzott, pamplonai fesztiváli bika módjára mélyesszem a fejem egyre beljebb és beljebb erőltetve a mozdulatlan, töretlenül álló beton burkolatba.

Ezen a ponton már képtelennek láttam, hogy túlemelkedjek Rádió Démon árulásán, s mindazon a fenyegetettségen, amit a kezemre sütött billoggal okozott.

Homlokom a talajról el nem mozdítva, azt súrolva fordítottam fejem az eldobott papírgalacsin irányába, így halovány vércsíkot rajzolva a poros földre.

Elárult... elárult... itt hagyott... lelökött egy verembe, ami folyamatosan telítődik fel szurtos mocsári iszappal, s aztán megátalkodott vigyorától virítva csak azért nyújtana segítő kezet, hogy aztán az általa felállított medvecsapdákba lépjek.

Ezt soha... soha, de soha a büdös életben nem fogom lenyelni neki.

Ugyanakkor...

Kiszolgáltatottsággal terhes lélekkel felállni sem tudtam, bizsergő lábakkal, kúszó járásban nyomultam előre, míg csigamozgásom célt nem ért, s végre ismét - imént messze hajított képét - markolhattam reszkető kezekkel, mivel rá kellett döbbennem; belsőm kongó ürességének elsődleges voltáért nem a tulajdonképpeni árulása felelős, hanem a tudat, hogy távol van tőlem. Az egyetlen, aki megérthetett volna.

Hm?

Csak egy apró pillanat műve volt. Másfajta mázsás súlyt nyomó, apró zsugor kezdett megtelepedni bennem, valahol jó mélyen, a bal oldali tüdőlebenyem hátoldali részén, mint egy kóros sejt. Éreztem, ahogy szerveim működése másodpercek töredéke alatt csitul el tevékenységében, majd abszurd módon kezdenek el újra lélegezni. Alattomos kómából keltegettem magam, tudván, hogy most már semmi sem lesz a régi. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott; először csak megrepedt, majd ripityára törve zúdult le, s most a gyomrom legmélyén hever. A főútról beszűrődő fények torz árnyékot vetettek rólam az alabástrom falra. Hamuszín faarccal szemeztem megelevenedni készülő árnyképemmel; miként horpad be egész alakom magába fordulva, nyúlva, vonalakat erőtlen madzagként megszakítva, csavarodva, mint egy testél nélkül született amőba. Türelmesen várakoztam, miközben tekintetem ismét találkozott a szintén ismerős, kőbe vésett szimbólummal; a barna emlőssel, aki hidegvérrel veszi fejét a körötte cikázó kobrának, akár egy önjelölt hóhér. Éleset villant a szemem, akár a lézercsík. Az árnyék paca - mozgolódását alábbhagyva - egyenes, függőleges pozícióba tornázta fel magát, s ím, a falba kapart kis lénynek megfelelő formát választott magának. Lövésem sem volt ki vagy mi fia vagy borja volt, de számított ez most? Most, amikor magam vagyok, mint egy remete a kietlen sivatagban? Rendellenes manőverekkel - mintha nyakát készülte volna szegni - csupán libbenve bukfencezett egyet az éterben, majd, mint egy felhőben evező vidra, siklott mellém, szaglászva, fejét billegetve.