Mostohatesók |ʙᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ|

11.

Tudtam hogy nem fogja ezt túlélni,de nem voltam még felkészülve rá hogy egy orvos szájából is halljam. Nem lehet hogy annyi év barátság után elveszítsem őt.
Annyit gondolkoztam,hogy észre sem vettem hogy az orvos már kiment.
Oda térdeltem Emma ágyához és megfogtam a kezét. -Emma,ha hallasz,én mindig itt leszek veled. Sosem hittem volna hogy ez a perc is eljön majd,de egyszer minden elmúlik.
Csak a szeretetünk nem múlik irántad. Emlékszel amikor 5 évesen először találkoztunk az oviban? Akkor még nem tudtam,de az volt életem egyik legszebb pillanata. Vagy amikor általánosban megismertük Nancyt? És hárman minden tanárt kikészítettünk. Vagy a gimiben az első közös napunkon? Rettegtünk az új sulitól,de tudtuk hogy hárman mindig kitartunk a másik melett. És mi most is kitartunk majd egymás mellett,még akkor is ha te csak fentről vigyázol ránk.-gurult le egy könycsepp az arcomon-de te igenis erős vagy ,és küzdened kell még. Tudom hogy önző dolog hogy magam mellé láncollak,de még nem állok rá készen hogy elveszítselek. Ahogy szerintem a szobába senkisem. Szeretünk téged, és épp emiatt kell küzdened. Értünk küzdj. Annyi mindent nem próbálhattál ki. Emlékszel a bakancslistára amit még általánosban írtunk? Mostmár belátom hogy nem kelett volna annyi ideig húzni. Ígérem ha felkelsz megcsinálom veled.-a végére már nem hangosan zokogtam,csak némán folytak a könnyeim.

Mikor megfordultam láttam hogy a három ,,muskításunk" áll az ajtóban könnyezve. Szomorúan rájuk mosolyogtam. Legalábbis próbáltam. Oda mentem Karolhoz,és jó szorosan megöleltem. -Köszönöm hogy kitartasz a lányunk mellett-ölelt meg Emma apja is
-Semmiség,hisz 5 éves korunk óta legjobb barátok vagyunk.
És ebben a pillanatban elkezdett sípolni a gép hogy leállt Emma szíve.
-Úgy fog hiányozni-zokogott Nancy ,mire sírva átöleltem
-Nekem is-mondtam sírástól rekedt hangomon.