Egy kávéházi Lady

~{Szívbajok}~

Kellemesen hűvös idő volt a nap folyamán, elhatároztam, hogy sétálok egyet. Útközben elhaladtam egy football pálya mellett, azonnal visszább tolattam, ahogy felismertem. Jelenleg játszott rajta egy társaság, gondoltam megnézem a meccset. A pálya köré rakott padok egyikére ültem le, és szemlélődtem.

Igazi csapatban még sosem játszottam, apám nem engedte, hogy sok idegen gyerek vegyen körül.

Eszembe jutott egy eset, akkoriban voltam 6 éves, Andrew 9, Chris 11, és lévén, hogy Chris volt a legidősebb az ő fülét rágtam. Igazi focipályán akartam játszani, nem álltam le, makacs voltam - inkább vagyok, semmit nem változtam. Az egyik számára kijelölt sofőrt kérte meg, hogy hozzon ki minket - erre a pályára. Nagyon jól éreztem magam, a bátyáim biztosítottak arról, hogy a kedvem töretlen maradjon. Azonban, amikor Chris túl erősen passzolt azt nem tudtam levenni, elestem és kibicsaklott a bokám. A sofőr részletes beszámolt apámnak, amikor visszamentünk, egy hónap szobafogságra ítélte. De nem ám úgy, ahogy az ember első hallásra gondolná. Alapból emeleti szobája volt, tehát az ablakon lehetett kiszökni, az ajtót kulccsal zárták, étkezésekkor kocsin vitték föl Chris -nek az ételt, takarításkor két szolga állt őrt az ajtónál.

Rettenetes bűntudatom volt, apám nem volt hajlandó meghallgatni. Andrew vállán sírtam, biztosra vettem, hogy Chris megutált.

A hónap közepén lehetett, amikor Andrew azzal a hírrel állított be, hogy megszerezte Chris szobájának a kulcsát. Aznap este első dolgunk volt belopózni, mikor úgy gondoltuk mindenki alszik. Ő pont nem tudott, fel-le járkált a szobában, annyira unatkozott. Ledöbbent, amikor az éjszaka közepén beállítottunk. Egyből sírva fakadtam, úgy kértem a bocsánatát. Szorosan átölelt, megnyugtatott, hogy egy percig sem haragudott rám. Nem voltam hajlandó ott hagyni egymagában. Andrew és én is ott aludtunk nála.

Máig tisztán emlékszem erre. Nyilván Chris is, azóta árgusszemekkel figyeli minden lépésem.

Észre veszem, hogy nem csak vagyok egyedüli néző a pályán, egy korombeli férfi ücsörög kettő paddal arrébb tőlem, táskákkal van körbevéve. Kopott és mállott anyagú sétapácát tart maga előtt, mind a két kezét rajta támasztja. Molyrágta, kötött, moha zöld pulcsi, ujjatlan szintén kötött kesztyű. A cipője hamarosan széthullik, ahogy a felül hordott nadrágja is.

Hunyorít, aztán rám kapja fejét, rövid barna haja meglibben. - Vigyázz! - kiáltja el magát. Visszafordulok, a szemem tágra nyílik, és a szívem megáll egy pillanatra. Bivalyerős sebességgel száguld felém a focilabda, és nincs időm kitérni. Megfejelem a labdát, ami egészen a pálya közepéig repül vissza, egyszerre villannak be vörös és kék színek - sok ész, kemény koponya, alig éreztem. Az égő, egyben bizsergő ponthoz kapok a homlokomon, szédülök.

Felrántanak a padról, a kabátom nyakát markolja két erős kéz. - Azonnal abba hagyod a barátom bámulását, különben agyon verlek! - köpi az arcomba az idegen férfi. Alig fogom föl, hogy mit mond, amikor idejön a másik, akire szenteltem a figyelmemet.

- Michael! Fejezd be! - hozzánk tántorog a másik. Rátámaszkodik a pálcájára, a bal lábát alig emelve meg vonszolja maga után.

- Te nem láttad, a szeme majd kiesett.

- Egy csövest mindenki megbámul! Ereszd már el! - a pálcáját Michael nevű férfi gyomrának nyomja. Megtántorodik, és végre elenged. - Sajnálom, Michael nagyon féltékeny típus. James vagyok.

- Tom. - Kezet rázunk. - Ti együtt vagytok?

- Együtt hát! - csattan föl Michael

- Michael, nyughass már, kérlek - nézett rá a nála nagyobb férfira.