Egy kávéházi Lady

~{Kávéház}~

Elbambulva kémlelek ki az autóból, és csak elsuhanó épületek és emberek együttesen összemosódott pacáira fókuszál a szemem. Ha az emberek bajai és problémái ugyanígy tovaszállnának, sokkal boldogabbak lennénk. Egyetlen csettintéssel mondjuk, mind kámforrá válna. Végleg elkellene szöknöm, és ősrégi relikviák után kutatnom a világban. Az is megeshet, hogy kívánságokat teljesítő dzsinnt találok... Oh istenem, kezdem érteni miért néznek pisis kölyöknek a bátyáim. Túl sokat ábrándozom.

Megpillantok egy mellettünk elsuhanó épületet, aminek a felirata vágyat ébreszt bennem. Megparancsolom a sofőrnek, hogy forduljon vissza.

- Nyugodtan menjen vissza a kúriába, ne várjon rám - adom az utasítást a kocsin kívülről állva.

- Hogyan kíván hazajutni uram?

- Ne aggódjon, majd megoldom. – Útjára bocsátom az idős sofőrurat. Megvárom, amíg fölhajt a főútra, és eltűnik a sok jármű között. Szembe fordulok az épülettel, jobban szemrevételezem a hely nevét: Camelot kávéháza. Még sosem jártam itt. Mentségemre szóljon, hogy a kocsmákban dolgozó bárpultos lányok tehetnek róla, megátalkodott, éles karmú bestiák.

Megcsap a magasra kapcsolt fűtés melege, hamar lekapom magamról a vastag anyagot. Körbe nézek, hogy hova tudnék leülni. Van is egy barna kanapé, ami egyenesen kinéz az utcára, tökéletes szögben szűrődik be onnan a fény.

- Jó napot uram – szökkent elém egy itt dolgozó leányzó. Mellkasig érő alacsony termet, barna haja rakoncátlanul kiszökik a copfjából, aranyosan kislányos megjelenésű összhatást keltve ezzel. Remegnek a kiskacsói, miközben a szorongatja maga előtt a noteszét. Nyugalom kicsi lány, nem eszlek meg, csak ha kéred. - Asztal egy főre? V-vagy várja itt valaki? - Remeg a hangja, de aranyos.

- Ne fáradj kedves, már megvan a helyem – mosolygok rá szelíden. Az arca piros színt ölt, vékony ajkai szétnyíltak, és ha nem tévedek a lélegzete is elakadt.

Odasétálok a barna ülőgarnitúrához, aminek a tőlem távolabb eső része már foglalt. De nincsenek aggodalmaim, elvégre egy másik fiatal lány az, aki ott ücsörög

- Elnézést – szólítom meg finoman –, szabad ez az oldal?

Rám néz, zöld szemei úgy ragyognak, mint az északi fény. - Igen szabad, üljön le bátran – válaszolja, és visszatér az olvasás, amit miattam félbe kellett szakítania.

- Köszönöm – ledobom magam, a kabátomat magam mellé teszem.

Nahát, újra itt van a kicsi lány. - Hozhatok valamit?

- Egy csésze feketekávét elfogadok.

- Máris hozom.

Nem tudom miért, a tekintetemet vonzza a kanapé túloldala. A lány ruházata nem illett az őszies évszakhoz, fekete farmersort és kockás ing. Végülis ez nekem előnyös. Szemtelenül mérem végig hamvas combjait, simák és formásak, valószínűleg puhán feszesek is. Merem remélni, hogy mindenhol, ilyen hibátlan a bőre.

- Tudja, kicsit szellős lehet ez az öltözet ebben az évszakban – bátorkodtam finoman megjegyezni. Nem úgy tűnik, hogy megbántódott, mert lágy hangnemben válaszol.

- A lakásom közvetlenül az utca túloldalán van. Arra az öt percre, amíg fűtésből fűtésbe megyek fölösleges beöltöznöm.

Most nem fordul vissza egyből a nyomtatott szövegre, amit az ölében tart, helyette érdekesebb dolgon legelteti a szemét, nyilvánvalóan rajtam. A nők többségét már azzal leveszem a lábáról, amikor meglátják mennyire feszül a mellkasomon az ing.